Közegellenállás

Egyetemi tanulmányaink során még azt hallhattuk, hogy az állam által a jog eszközével szabályozott területek közül az adózás más jogágakhoz képest lényegesen kevesebb alkotmányossági kérdést vet fel, s ezen a területen az állam szabályozási mozgástere jóval szélesebb, mint máshol. Attól persze ez az állítás még megállhatja a helyét, hogy az adótörvények módosítása az utóbbi évtizedekben rendszeresen ösztökéli a jogalanyokat alkotmánybírósági beadványok megfogalmazására, hiszen mindez nem feltétlenül az adójogi szabályozás tényleges alkotmányos korlátait, sokszor inkább az azokkal kapcsolatos fokozott társadalmi érzékenységet jellemzi.

Jó példa erre a személyi jövedelemadó csökkentésének keretében jogszabályba iktatott úgynevezett szuperbruttósítás. Erről könnyen belátható, hogy önmagában nem okoz adóteher-változást, hiszen megjelenését az adókulcsok arányos alakítása egészében kompenzálja, sőt jelen esetben a növekvő adójóváírásnak köszönhetően az idei terhekhez képest jövőre jelentős összegű adócsökkentés válik elérhetővé. Mégis, olykor ismeretlen késztetésű szakértői vélemények több alkalommal próbálták bizonyítani, hogy a szuperbruttósítás adóteher-növekedést okoz. Ezek már csak azért is céltalan igyekvésnek tűnnek, mert néhány hónap múlva, a jövő év elején mindenki saját fizetési papírjából győződhet meg róla, hogy mennyivel lesz több havi nettó bére az ideinél. Mindezek mellett persze a szabályozással kapcsolatos alkotmányossági aggályok még nehezebben érthetők, hiszen az új rendszer is vitathatatlanul jövedelemarányos adózást biztosít.

Hasonlóan torz megfogalmazásban kerültek a nyilvánosság elé a járulékterhekkel kapcsolatos azon új szabályok is, melyek az önfoglalkoztatókkal szemben is a tényleges jövedelemre eső járulékfizetést érvényesítenek, szemben a széles körben elterjedt minimálbér-alapú járulékfizetéssel. Miközben több alkotmánybírósági beadványról szóló sajtóközlemény azt kifogásolja, hogy az új szabály szerint nem a tényleges, hanem valamiféle vélelmezett jövedelemre kellene járulékot fizetni, addig az új szabályok éppen az ellenkezőjét eredményezik, s csak azzal szemben érvényesítenek magasabb járulékfizetést, akik magasabb jövedelemre is tesznek szert. Ezalatt a háttérben zajló szakmai vitákból az is kiderül, hogy az intézkedéssel szembeni valós kifogás az, hogy az megfosztaná a vállalkozókat, önfoglalkoztatókat a minimálbér-alapú járulékfizetés előjogától, és az alkalmazottakhoz hasonlóan a tevékenységgel keresett tényleges jövedelmi viszonyokhoz igazodó járulékfizetést írna elő. Márpedig effajta megkülönböztetés fenntartását nem lehet könnyű alkotmányos alapjogként értelmezni, miközben a járulékfizetés jelenlegi gyakorlata éppen a további járulékcsökkentés egyik érdemi akadálya.

S végezetül, hely hiányában talán csak röviden érdemes megemlékezni a vagyonadóról, mely újszerűségével, megkerülhetetlenségével olyannyira próbára teszi a jogalanyok széles csoportjának, lényegében a társadalomnak a tanulási, fejlődési és alkalmazkodási képességét, hogy az lett volna a meglepetés, ha rendelkezéseinek alkotmányosságát nem kérdőjelezték volna meg többen is. Eközben talán ez az az adónem, amellyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben olyan részletességű iránymutatást adott a jogalkotó számára, hogy azt nehéz lett volna a törvényhozás során elvéteni.

Mindezen jogi és társadalmi összefüggések ismeretében bármely fórumnak lesz is a feladata – legyen az bírói, politikai vagy kormányzati –, hogy a jelzett intézkedések továbbéléséről érdemi döntést hozzon, ahhoz bizonyára minden bölcsességére és józan belátására szükség lesz.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere