A globális folyamatok egyik legizgalmasabb kérdése, hogy a feltörekvő kínai gazdaság mikor fogja utolérni világelsőségben az Egyesült Államokat. Míg az elmúlt évek elemzői értékelései azt mutatták, hogy ennek időpontja egyre közelebb várható, addig a nyáron publikált kedvezőtlen adatok nyomán elindult egy ellentétes irányú licit is, amely azzal a prognózissal zárult, hogy ez talán soha nem fog megtörténni. Vajon mennyire életszerű, hogy hirtelen ilyen gyökeres fordulat álljon be a narratívában? Az elemzői óvatosság azt súgja, hogy ebben a kattintásvadászat is szerepet játszhat.
Kérdés persze, hogy mit értünk utolérésen. Egy ország fejlettségét leginkább a bruttó hazai termék (GDP) egy főre eső mértéke mutatja meg – különösen vásárlóerő-paritáson (PPP) –, amiben az Egyesült Államok várhatóan tartósan is jelentős fölényben lesz. A vásárlóerő-paritáson mért teljes GDP-t tekintve ugyanakkor 2017-ben már meg is történt a kínai előzés. A nemzetközi versenyben a névértéken vett teljes GDP-t érdemes figyelembe venni, mert ez határozza meg a globális hatalmi eszközökre fordítható erőforrások nagyságát. A gazdasági expanzióban, a technológiai innovációban, de a haderőfejlesztésben is ez tekinthető meghatározó tényezőnek, különösen egy olyan centralizált országban, amelyben a központi kormányzat szuverén módon és koncentráltan tudja globális céljainak szolgálatába állítani az erőforrásokat.
Adódik a kérdés, hogy a kínai gazdaság lassulásáról érkező hírek mennyiben jelentenek korlátot Peking globális ambícióiban. Először vizsgáljuk meg magát a lassulást. Kína gazdasága válaszúthoz érkezett, az eddig követett fejlődési modell legalábbis megbicsaklott. Ne tévesszük ugyanakkor szem elől, hogy az 1978-ban Teng Hsziao-ping által indított gazdasági reformok négy és fél évtizedében eddig is voltak megtorpanások, ahogy azt az alábbi ábra is jelzi. A reformoknak nem volt előképe, követendő mintája, a tanulási folyamat egybeesett az újítások gyakorlati alkalmazásával, amelyeket folyamatosan korrigáltak a begyűjtött tapasztalatok alapján.
A növekedésben hullámhegyek és hullámvölgyek váltották egymást. Ugyanakkor a hullámvölgy a legrosszabb években is csak a lassulását jelentette, nem a csökkenését. Ennek is köszönhető az a sokatmondó növekedési görbe, amely 2015-ös árakra indexálva alább látható a reformok indulásától napjainkig, 45 év alatt közel negyvenötszörösére emelve a GDP volumenét (mindeközben az Egyesült Államoké háromszorosára, Japáné kétszeresére, Indiáé tizenegyszeresére nőtt).
A növekedési ütem jelenlegi lassulását szerkezeti okok is magyarázzák, mivel eddig az expanzív növekedés volt meghatározó. Amikor egy ország azzal szerez versenyelőnyt, hogy olcsóbban, de még éppen megfelelő színvonalon gyártja termékeit, stratégiájának korlátaiba viszonylag hamar beleütközik. A gazdasági fejlődés a bérigényeket is megemeli, ami – minőségi szintváltás nélkül – a kezdeti versenyelőny elillanásához vezet. A kínai gazdaságpolitika irányítói azonban évek óta kiemelten fejlesztik azokat a képességeket, amelyekre éppen az előbb leírt „közepes jövedelmű csapda” elkerüléséhez szükségesek: a kutatás-fejlesztést, innovációt, a high-tech iparágakat (kiemelten a legkorszerűbbeket, mint a mesterséges intelligencia, gépi tanulás, automatizáció, robottechnológiák), a zöld technológiákat, vagy éppen az elektromos járművek gyártását. A pekingi vezetés tehát már évekkel ezelőtt elkezdte a felkészülést arra az átállásra, ami segíthet a növekedési korlát meghaladásában.
A globális ambíciókat tekintve jól látható Kína azon törekvése, hogy a „globális Dél” zászlóvivője legyen. Ennek érdekében szisztematikus szövetségépítésbe kezdett, megcélozva az amerikai dominanciájú nyugati világrenddel párhuzamos alternatív globális modell kiépítését. Ezt alighanem az se vetné vissza, ha a gazdasági lassulás tartós lenne, ellenkezőleg: a szövetségépítést Peking a kilábalás egyik eszközének is tekintheti. Az „alternatív világrend” építésének fő stratégiai irányait a Financial Times (FT) egy augusztusban megjelent elemzésben foglalta össze.
2021 szeptemberében Hszi Csin-ping elnök az ENSZ közgyűlésén bejelentette a Globális Fejlesztési Kezdeményezés (GDI) elindítását, ami Kína alternatív világrendjének egyik alapkövét jelenti. Célja a gazdasági fejlődés előmozdítása, a szegénység visszaszorítása, az egészségügyi viszonyok javítása a fejlődő világban. A GDI, valamint a Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI) és a Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) erőteljes eszközt jelentenek annak érdekében, hogy Kína a „globális Dél” képviselőjeként lépjen fel világszerte. Ennek egyik célja, hogy továbbra is biztosítsa a nyitottságot a kínai befektetések és előtt. (A FT felhívja rá a figyelmet, hogy az idei az első olyan év, amikor Kína többet exportál a fejlődő, mint a nyugati világba.)
Ezen felül Peking feltett szándéka, hogy változtasson a világkormányzás II. világháború után kialakult modelljén. Ebben kulcsfontosságú, hogy létrehozzon, finanszírozzon és intézményesítsen egy tőle függő országcsoportot annak érdekében, hogy az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon a fejlődő országok szavazati jogát saját érdekei mentén használja fel. (Az ENSZ jelenleg 152 tagállamot tekint fejlődőnek a 193-ból.) Kína formálisan is megszervezte az ENSZ-ben a Globális Fejlesztési Kezdeményezés Baráti Csoportját, mintegy 70 ország részvételével, nagymértékben támaszkodva azokra, amelyek az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) kapcsán jelentős kölcsönöket kaptak, 2013 óta összesen közel ezermilliárd dollár értékben. Az együttszavazás a tapasztalatok szerint működik.
A biztonságpolitika terén Kína mára az ENSZ békefenntartó programjainak második legnagyobb finanszírozója lett, és több békefenntartót biztosít, mint a BT további négy tagja együttvéve. Béketeremtő tekintélyét erősítette a Szaúd-Arábia és Irán között tető alá hozott megegyezés is, amely helyreállította a diplomáciai kapcsolatot a két nagy rivális között.
Kínának feltett szándéka az is, hogy bővítse a résztvevő országok körét számára fontos nemzetközi szerveződésekben. Elsőként tett javaslatot arra, hogy a G20 bővüljön az Afrikai Unióval, amiről a szeptemberi csúcson meg is született a döntés Új-Delhiben. Kína a motorja a BRICS bővítésének is, amihez húsznál is több állam jelezte csatlakozási szándékát. Az augusztusi dél-afrikai csúcstalálkozón hat ország felvételéről született döntés, köztük Szaúd-Arábiáról és Iránról. A kibővült BRICS a világ lakosságának 46, a globális GDP 29 százalékát fedi le (utóbbi már most meghaladja a G7 összesített GDP-jét). A biztonsági fókuszú Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), amely kezdetben Kína és Oroszország mellett közép-ázsiai országokra épült, 2017-ben az egymással amúgy ellenséges viszonyban lévő Indiával és Pakisztánnal bővült, majd idén nyáron Iránnal. Az SCO a világ népességének 40, GDP-jének 20 százalékát képviseli, és négy atomfegyverrel rendelkező államot tömörít.
Értékelésünk szerint a kínai koalíciós törekvések egyelőre az integráció alacsony fokán működnek egymással gyakran ellentétes célokat követő országokkal, de az időt türelmesebben mérik Kínában, mint a nyugati világban. A szisztematikus építkezés várhatóan nem áll meg, és Kínával egyre inkább számolni kell nem csak a globális gazdaságban, hanem az átalakuló világrendben is.
