Az olimpia városfejlesztési hatásait – különösen szakmai, tehát viszonylag tárgyszerű megközelítésben – igen nehéz előre becsülni. Az olimpia ugyanis olyan magas presztízsű nemzetközi rendezvény, ahol a kandidáló politikusokat mindig erős belpolitikai ambíciók motiválják. Ilyen lehet például a nemzeti büszkeség élénkítése vagy a népszerű közügy hosszú időn át folyamatos napirenden tartása, hogy az elvonja a figyelmet más problémákról.
A hatalmas közpénzköltési lehetőséghez fűződő gazdasági érdekek széles körére támaszkodva, a kezdeményezők kommunikációja rendszerint eleve abból indul ki, hogy az olimpiarendezés jó dolog. Mivel a költségek legnagyobb részét a különféle beruházások teszik ki, a legtöbb vita is e téren szokott jelentkezni. A szervezők kommunikátorai és a beruházásokban érdekelt szakértők – legtöbbször az érzelmekre hatóan az előnyöket hangsúlyozva – a „rövid távú ráfizetéseket bőven ellensúlyozzák majd a hosszú távú előnyök” érvrendszerével szoktak operálni, a kívülállók számára nehezen áttekinthető, ellenőrizhető módon.
Hogy aztán a sokféle lehetőségből, törekvésből mi és hogyan valósul meg, mindig erősen függ a rendező ország, város társadalmi kultúrájától, szokásrendjétől, a közpolitika, a közös ügyek intézési módjától. Az elmúlt öt évtized európai olimpiáit áttekintve az állapítható meg, hogy városfejlesztési szempontból az olimpia ott hozott tényleges előnyöket – a gazdasági hatékonyságtól, eredményességtől függetlenül –, ahol egy egyébként is magas életszínvonalú ország fejlett nagyvárosában, az ottani GDP-hez képest kisebb olimpiai beruházásokkal racionális, a meglévő területi adottságokat és infrastruktúrát legjobban kiaknázó fejlesztésekbe fektettek jelentős forrásokat.
Érdemes megvizsgálni a hozzánk leginkább közel álló Barcelona és Athén példáját, tudva, hogy az előbbi akkor jóval gazdagabb volt nálunk, és ma is az, Görögország gazdasági csődjét pedig sokan indokolják – legalább részben – az olimpiai játékok szervezésével. Barcelona sikerét a nemzetközi szakirodalom a korábbi iparvárosból virágzó turisztikai központot formálni kívánó, politikai ciklusokon átívelően következetesen betartott szervezettségére vezetik vissza. Ehhez az kellett, hogy a koncepciót a lakosság bevonásával alakítsák ki, ebben az egyéni aktivitásokra is alapozó célrendszert tartalmazott, és ehhez kapcsolódóan sikeres városmarketing-munkát folytattak, a többletforrások jelentős részét pedig a történeti belváros köztereinek megújítására fordították. A mértéktartó tervezésre ugyanúgy szükség volt, mint ahogy a katalánok közmondásos céltudatosságára és kitartására.
Ugyanakkor a meglehetősen centralizált döntéshozatalú, hatalmas új beruházásokkal operáló görög olimpia-előkészítés következményeit, az óriási többletköltségek mellett is félbemaradt, azóta is torzóban álló építkezéseket az interneten időnként megjelenő fényképekről mindenki ismerheti. A kérdés tehát az, hogy minden egyediséggel, sajátossággal együtt milyen utat vagyunk képesek követni.
A hazai helyszínkijelölés, amelyik a Puskás stadion olimpiai szempontból sokféle kiváló adottsággal rendelkező, de kevésbé látványos környéke helyett a legbefolyásosabb ingatlanfejlesztők érdekszférájába tartozó – festői hátterű, de megfelelő infrastruktúrával nem rendelkező – területeket preferálja, inkább az athéni minta felé billenti a mérleget. Emellett hazánkban a közösségi céltudatosság, összefogás és fegyelmezettség sem tartozik a gyakran és széles körben gyakorolt erények közé. Mi inkább az egyszeri kimagasló teljesítményeket tartjuk értéknek, mint a kitartó, jól szervezett, de kevésbé látványos munkát, és az elmúlt tíz-tizenöt év budapesti városfejlesztése is – egyre erősebben – ezt az utat követte.
Budapest több évig kidolgozott, némi társadalmi egyeztetéssel is kísért, 2003-ban elfogadott városfejlesztési koncepciójától már az azt követően elkészült Podmaniczky-program sok helyen eltért, az EU-s pénzek nagyobb arányú megérkezése pedig újabb és újabb tervműfajokat generált nemcsak a fővárosban, hanem az ország más városaiban is. Ezek célrendszere sokkal inkább a remélt pályázati lehetőségekhez, mint a tartós gazdasági fejlődés tényleges igényeihez igazodott. Ilyen a Budapest 2030 stratégia is, amely a „semmit se hagyjunk ki belőle, ami csak eszünkbe jut, hátha arra is lehet majd pályázni” logikáját követve jóval több beruházást tartalmaz a reálisan megvalósíthatónál, finanszírozhatónál. E keretek között az a gyakori érv, hogy a javasolt gigaberuházások „benne vannak a távlati tervekben, tehát amúgy is szükségesek”, nem fedi a valóságot, mivel maga a terv nem jelöli ki igazán a követendő utat, irreálisan sok és drága javaslat szerepel benne.
A görög út felé mutatnak az egyre szaporodó kormányzati nagyberuházások is ötletszerű, látványos, de a hosszabb távú gazdaságosságra, lakossági részvételre kevéssé törekvő projektjeikkel. A futballstadionok, az átgondolatlan Városliget-beépítés, a budai várnegyed rapid kormányzati meghódítása alkalmasabb lehet a nemzetközi döntéshozók tetszésének elnyerésére – különösen, ha vetélytársaink józan megfontolásból lemondják a pályázást –, mint a fenntarthatóan sikeres, gazdaságilag is eredményes városfejlesztés megvalósítására. Ha azonban csak ennyire vagyunk képesek, nem éri meg megrendeznünk.
(A következő napokban Muszbek Mihály és András Krisztina sportgazdasági szakértők véleményét közöljük a budapesti olimpia rendezésének hasznairól és költségeiről.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.