Távfűtés - a versenyképesség energiapolitikai kérdés

A távhőszolgáltatás, mint ellátási folyamat, négy jól elválasztható részre osztható: hőtermelésre, hőszállításra, hőátadásra és hőfogyasztásra. A termelés az erőművek és fűtőművek feladata, a szállítást és átadást a távhőszolgáltató végzi, de az épületen belüli rész már a fogyasztókhoz tartozik.

Az elmúlt 6-8 évben a távhőt is termelő erőművek mintegy 300 milliárd forint értékű beruházása csak részben szolgálta eredményesen a hőtermelés fejlesztését. Ezek az erőművek kapcsolt energiatermelést végeznek, azaz a hő mellett áramot is előállítanak. A fejlesztések, bár javították az ár versenyképességét, nem teremtették meg azt teljes körűen - mondta László György.

Magyarázatként hozzáfűzte: a hőtermelés a távhőszolgáltatás költségeinek 65-70 százalékát teszi ki, ezért a hőtermelés költségének további csökkentése jelentheti a versenyképes távhőszolgálatási ár elérését. A távhőszolgáltatók birtokában lévő mintegy 2.300 kilométer hosszú vezetékpár 25 százalék körüli arányban a legkorszerűbb, de a többi cseréje mintegy 280 milliárd forint beruházást igényelne. A közel 13 ezer hőközpont, hőfogadó legalább felét fel kellene újítani, és minden olyan épülethez, ahol még nincs, külön központot létesíteni, ami további 30-40 milliárd költséget jelentene.

Ezek a beruházások azonban - érvelt László György - csak az üzembiztonságot szolgálják, a távhő költségében nem hoznának érzékelhető megtakarítást. A fogyasztók tulajdonában lévő épületek és lakások belső fűtési rendszereinek fejújítása ugyan nem befolyásolja a távhő versenyképességét, az a hatékony, takarékos felhasználást szolgálja. A még fel nem újított mintegy 500 ezer lakásra közel 700 milliárd forintot kellene költeni a takarékos és költséghatékony távhő-felhasználás érdekében. A versenyképesebb távhő árát a versenyképesebb termelői ár alapozhatná meg, de ehhez elengedhetetlen például, hogy a távhőt termelő erőművek gáztarifáját a tényleges költségekhez igazítsák.

Az erőművek nagy földgázhasználók, de a földgázt lényegében ugyanazon az áron kapják, mint közvetlenül a lakosság. Elsősorban ebből adódik az a 20 százalékos árkülönbség, amennyivel - minden költséget figyelembe véve - drágább a távfűtés, mint ha a háztartást közvetlenül gázzal fűtenének. A hőtermelő erőműveknek eladott földgáz szállítási költségének egy köbméterre vetítve alacsonyabbnak kell lennie, mint a lakossági felhasználóké. Ezt elvileg részben elismerik a gáztarifa rendszerben, de a különbség eltűnik, mert a tarifában évi közel négyezer órás kihasználást vesznek figyelembe, a távhőtermelő erőművekben ez pedig mindössze évi 2.200 óra.

A távhőszolgáltatók szakmai szövetsége szerint a távhőtermelők csökkenteni tudnák a tüzelőanyag, és így a hőtermelés költségét például a nagyvárosokban szemétégető művek létesítésével, biomassza tüzeléssel, de ehhez is 100 milliárd forint nagyságrendű beruházásokra lenne szükség. A távhőszolgáltatók szakmai szövetsége fenntartja azt az álláspontját, hogy a távhő társadalmi haszna számokkal is kimutatható. Elméletileg lehetséges lenne a távhőrendszerek tudatos megszüntetése, de ennek megvalósíthatósága nem reális. László György megjegyezte: miközben a skandináv országokban, Németországban, Ausztriában a politika tudatosan támogatja a távhőrendszerek fejlődését a primerenergia megtakarítása és a környezetvédelmi hatások miatt, mégpedig piaci környezetben, addig Magyarországon a távhőszolgáltatás olyan gazdasági, társadalmi körülmények között tevékenykedik, amelyben versenyképessége a direkt gázfűtéssel szemben nem biztosítható.