Terítik az atomprojektek kockázatát

Fordulat előtt állnak az orosz–amerikai atomipari kapcsolatok. Első lépésben „csak” arról van szó, hogy 2018-ban amerikai atomreaktorokban tesztelhetik az orosz TVEL új típusú fűtőrúdjait, de ezt a terv szerint egy olyan orosz–amerikai stratégiai megállapodás követi, amely utat nyit az említett terméknek az USA piacán.

A TVEL-t ellenőrző Roszatom már tavasszal jelezte, hogy az érintett amerikai szegmens 10 százalékát szeretné megszerezni. Már az övé a globális fűtőelempiac 17 szá­zaléka: 76 atomreaktort szolgál ki Oroszországban és 14 másik országban, ebből négyet Magyarországon. A TVEL éves exportja mintegy egymilliárd dollár értékű a TASZSZ cikke szerint. Igaz, hasonló ambíciói vannak a japán kézben lévő, amerikai Westinghouse-nak is a fűtőelempiac TVEL által ellenőrzött szegmenseiben. A kibontakozó együttműködés jelentőségét növeli, hogy bár nő a globális nukleáris kapacitások nagysága, kérdéses, hogy az új beruházások megtérülhetnek-e. Építésük ugyanis egyre többe kerül, az áram nagykereskedelmi ára közben esik, fő termékük piaca pedig szűkül.
Mégis több európai ország úgy döntött, hogy újra cseréli vagy bővíti nukleáris kapacitásait, és 30 év szünet után tavaly az USA-ban is új atomblokkok építésébe fogtak. Ám mindenütt külön technikákkal mérséklik a várható külső bizonytalanságok hatását.

Alkalmazott modelljeik közül három európai példát vizsgált meg a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK). Eszerint az Angliában tervezett Hinkley Point C erőművet az alacsony áramáraktól a 35 évre garantált átvételi ár védi majd meg. Ha a piaci ár nem éri el a megszabott (megawattóránként 92,5 fontos) szintet, azt az erőmű akkor is megkapja a vevőktől, ha pedig annál magasabb, akkor bevételi többletet köteles befizetni egy alapba. Amennyiben csúszik a beruházás, elszaladnak a költségei, vagy gond támad az üzemeltetés során, az mind a magánbefektetőt terheli. A finanszírozási kockázat a fejlesztő EDF–Areva párosé.

E modell ugyanúgy szerepel az Európai Bizottság által is javasolt kockázatmegosztási eszközök között, mint a finnországi. Az utóbbi szerint a Hanhikivi 1 atomerőmű áramát a vevők majd önköltségi áron vehetik meg, ami egy atomerőmű esetében elég alacsony. Bár ebből nem biztos, hogy megtérül a beruházás, de mivel a vevők (iparvállalatok, áramszolgáltatók) azonosak az erőmű tulajdonosaival, minden más kiadást is ők fizetnek – csak éppen egy másik zsebükből –, és az övék a kockázat is. A tulajdonosok egyike 34 százalékos hányaddal az orosz Roszatom.

Paks II. esetében a majdani áramárak miatt nincs kockázatmegosztó technika, mert az erőmű a hivatalos közlések szerint – részben a KPMG hosszú távú áramár-előrejelzésére alapozva – megáll a lábán. A költségek esetében viszont kockázatmegosztást jelent, hogy a kiadások 80 százalékára az orosz állam ad hitelt, a többit a magyar állam állja. Mivel a kormány garanciát vállalt az egész hitel visszafizetésére, a REKK szerint ezzel a magyar adófizetők terhére történik a kockázatvállalás.