A sikeres gazdaságpolitikának nem az euróbevezetés a fő eszköze

Eddig Brüsszelben élt, közel az adminisztrációhoz. Mennyiben támogatná Magyarország gyors eurócsatlakozását?

Való igaz, hogy az euróbevezetés feltételeinek egyre inkább megfelelünk, de ebben minden országnak a maga ütemét kell követnie. Olaszország például az euró elsők közötti bevezetésével elvesztette egyik fő fegyverét, a leértékelést, amit korábban előszeretettel alkalmazott a megbomlott egyensúly helyreállítására. Ám elmulasztotta a versenyképesség növeléséhez szükséges reformokat, aminek az ország immár krónikus gazdasági betegeskedése a következménye.

Vagy nézzük a balti országokat: ott a gyors euróbevezetés döntően az „orosz medvétől” való lélektani félelemnek tudható be: emiatt még a „hideg” leértékelésbe, vagyis a közszféra béreinek csökkentésébe és a közkiadások fájdalmas megkurtításába is belementek. Ennek azonban nagy ára volt: tengernyi fiatal vándorolt ki mind a három országból. Magyarországon egyelőre sem a leértékelés eszközének a teljes feladását, sem a fizetések vásárlóerejének a polgárokra nézve előnytelen megváltozását nem vállalhatja fel a politika.

Bár a csatlakozáskor köteleztük magunkat az euró bevezetésére, úgy vélem, hogy nem kell elsietni. A feszes és sikeres gazdaságpolitikához ugyanis nem ez a legcélravezetőbb eszköz, amint azt Svédország esete is tanúsítja. Egy kínai közmondással szólva: mindegy, hogy fehér-e vagy fekete a macska: a fő, hogy elkapja az egeret. Hazánk felzárkóztatása érdekében szerintem a versenyképességet tartósan növelő technológiai megújulás és a túl nagyra nőtt közszektor zsugorítása a legégetőbb feladat.

Sokan ehhez a bérfelzárkózást is hozzáteszik.

A bérfelzárkózásnak hosszú távon nem lehet ellenállni, főleg, mert ma néhány szakmában a szomszédjainkhoz képest, de még az országon belül is ordítóak a bérkülönbségek. Ugyanakkor a magyar gazdaság egyik fő problémája a szerény termelékenység. Elsőként ezért ezen kell változtatni. Ezt ma már szinte mindenki érzékeli is, hiszen halkulnak azok a vélemények, amelyek szerint a fejlődés fő akadálya a forráshiány. Aligha szűnne meg például az építőipari munkaerőhiány akkor, ha például a bankok hirtelen akár háromszor annyi hitelt folyósítanának. A külföld azért szívhatja el a hazai munkaerőt, mert ott egy magyar szakember egy munkaóra alatt számottevően nagyobb értéket állít elő, mint hasonló pozícióban belföldön. Így külföldön megalapozottan fizethető magasabb bér.

Ha már említette az építőipart, nálunk most pörög az ingatlanszektor, a lakásárak az égbe szöknek. Mit gondol erről?

A devizahitel-válság lecsengésével ismét fokozott igény mutatkozik az új lakások iránt, ami kormányzati rásegítéssel beindította a lakáspiaci boomot. Egyre többen kívánnak nagyobb és korszerűbb lakást vásárolni. Az ingatlanpiaci kereslet felpörgése növeli a munkaerő-keresletet, emiatt pedig emelkednek a keresetek, ami aztán tovább élénkíti a lakások iránti keresletet. Mindezt mind az építőipar, mind a lakosság oldaláról is támogatja az olcsó hitelek világa. Igazi gond akkor jelentkezne, ha a hitellel táplált kereslet tartósan meghaladná a kibocsátást és a jövedelmek teherbíró képességét is.

Egyesek szerint épp itt tartunk: a hírek szerint Budapesten már 700 ezer forint felett van az új lakások átlagos négyzetméterára.

Ezt a véleményt nem osztom. Kétségtelenül vannak területi boomok, ahol valóban elszaladtak az árak, de ez még kezelhető. Másfelől ne gondoljuk, hogy a főként budapesti – azon belül is néhány kerületre összpontosuló – probléma pusztán hazai jelenség. Németország vagy Belgium egyes nagyvárosaiban is kockázatos az elszálló árak melletti finanszírozás. Más kérdés, hogy a német vagy a belga bankok jobban elbírják a kockázatokat. Magyarországon viszont a Magyar Nemzeti Bank hitelfékszabályai egyelőre kellő garanciát adnak arra, hogy ne növekedjen ismét kezelhetetlen szintre a nem teljesítő hitelek állománya.

Első ránézésre mostanság mindenki megtalálja a számítását, hiszen tavaly rekordot döntött a bankrendszer nyeresége, ám a pénzintézetek ennek ellenére is szkeptikusak.

Magam is úgy vélem, hogy helyénvaló az óvatos optimizmus, bár a jövőbeni trendeket még elfedi a felületes szemlélő elől a korábban megképzett céltartalékok visszaírásából származó egyszeri nyereség. A kamatrés szűkülése már tény, és e téren fékezőleg hat a jegybanki akarat is. Szintén kemény kihívás a banki szolgáltatások digitalizációja: e tekintetben fel kell készülni a díjbázisú bevételek csökkenésére. Persze, a bankszektorra is ráfér a hatékonyságnövelés, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a korszerűsítést szolgáló költséges beruházások mellett a szabályozás is tetemes terheket ró a szektorra.

Brüsszelben egyre-másra születnek az új és új szabályok, miközben egyre többen a deregulációt sürgetik. Lesz vagy lehet ebben változás?

Azt gondolom, hogy igen. Az EU-nak is oda kell figyelnie az új amerikai adminisztráció azon lépéseire, amelyek a bankrendszer túlburjánzott szabályozását oldják a Dodd–Frank-törvény szabályainak felülvizsgálásával, épp azért, hogy a bankrendszer könnyebben láthassa el a növekedést támogató szerepét. Brüsszelben az elmúlt két évben nyilvános konzultációkon mérték fel a szabályozás túlterjeszkedésének részleteit. A megállapítások várhatóan rövidesen konkrét egyszerűsítési javaslatokban is testet öltenek.

Sokak szerint kell az erős szabályozás, hiszen csak így biztosítható a polgárok védelme.

Csak részben osztom ezt a véleményt. Egyfelől az intézkedések hatására valóban számottevően csökkent a szabályozás leszakadása a valós élettől, ez fontos eredmény. Másfelől viszont több szabály is súlyos terhet ró a bankokra, sokszor anélkül, hogy közben valóban érdemi előnyt, nagyobb biztonságot hozna az ügyfeleknek. Az ilyesfajta szabályozásokat és adókat meg kell szüntetni már csak azért is, mert egyértelmű: a hatásukra nő a fogyasztókat terhelő költség is. Félreértés ne essék: érthető és indokolható az óvatosság, hiszen manapság a felügyelet és a szolgáltatók is gyakran ismeretlen vizeken hajóznak.

Ezt jól példázza a napjainkban végbemenő fin tech forradalom, amelyben az MNB ajánlásokkal igyekszik minimalizálni a külső, nehezebben ellenőrizhető szolgáltatók megjelenése miatti kockázatokat. Ma már viszont elfogadhatatlan védekezés lenne az, ami a gazdasági válságot okozó hitelválság kapcsán többször is elhangzott: nevezetesen, hogy a fejlemények nem voltak előre láthatók. Mondom ezt annak ellenére, hogy 2007 júniusában például Ben Bernanke akkori Fed-elnök még arról beszélt a nyilvánosság előtt, hogy az amerikai bankrendszerben minden rendben van, miközben már ott tornyosultak a másodlagos jelzáloghitel-válság sötét fellegei a világ pénzügyi szektora fölött, néhány nappal később pedig kitört a pusztító vihar.

Ezek után mi a véleménye a devizahite­lezésről?

Azt gondolom, Magyarország heves vitákat követően végül a helyes utat választotta, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a szabályozás, a bankok és az adósok – ugyan eltérő arányban, de – egyaránt okolhatók a helyzet kialakulásáért, s ezért annak társadalmi költségeit is arányosan kell megosztani a szereplők között. Az viszont, hogy a forintosítás néhány héttel a svájci frank árfolyamának a második elszállása előtt következett be, s így sikerült megóvni a társadalmat egy újabb, immár semmivel sem indokolható veszteségtől, óriási fegyvertény – s e tekintetben mindegy, hogy váteszi előrelátásnak vagy csak a puszta szerencsének tudható-e be az időzítés.

Említette, hogy egy újabb elszállás nem lett volna indokolható semmivel. Mire gondolt?

A pénzügyi válság nyomán bekövetkezett forintleértékelődésnek egyértelműen makrogazdasági okai voltak, azt az akkori helyzetben semmiképpen sem lehetett volna elkerülni. A forintosítás időpontjára viszont a magyar gazdaság már kilábalóban volt a válságból, a makromutatók folyamatosan javultak. Ezért, ha akkor nem lett volna semlegesítve a devizahitelek túlzott arányú svájcifrank-denomináltsága miatti árfolyamkockázat, az tényleg méltánytalan helyzetbe sodorhatta volna az adósokat, és tovagyűrűző hatással a magyar gazdaság egészét is újra megrengette volna.

Milyen érzés hosszú évek után nem a szabályozói, hanem a szabályalkalmazói oldalon szerepet vállalni?

Mivel szakmai pályafutásomat végigkísérte a két oldal közötti váltás, most nem érzek semmilyen revelációt. Ugyanakkor nem tagadom: jólesett, hogy a belga tulajdonos felkért a K&H Bank felügyelőbizottságának vezetésére. Nagy megtiszteltetés és persze komoly szakmai kihívás számomra ez a tisztség. Remélem, a tapasztalataimmal hasznára tudok lenni a banknak abban, hogy a kemény versenyben megőrizhesse előkelő helyezését a hazai piacon.

Terták Elemér

Terták Elemér (67) közgazdász 1977-től pénzügyminisztériumi főelőadó, majd a Magyar Hitelbank Rt. ügyvezető igazgatója, az Általános Vállalkozási Bank elnök-vezérigazgatója, utána az OTP elnök-vezérigazgatója. Vezette az Országos Betétbiztosítási Alapot, utána elnök-vezérigazgatóként a Daewoo Bank magyar leányvállalatát. 2001-ben pénzügyminisztériumi helyettes államtitkárnak nevezték ki, de egy évre rá a Dresdner Bank Magyarország elnök-vezérigazgatója lett, a banktól közigazgatási államtitkárnak tért vissza a minisztériumba. Ezt követően a Hitelgarancia Zrt. első embere lett, majd 2005-től az EU belpiaci főigazgatóságának egyik igazgatója, később főtanácsadója. 2016 júniusától a svájci Global Legal Identifyer Board külső igazgatósági tagja, innen érkezett a K&H-hoz.