Mol: mit vettünk 500 milliárdért?

A jelenlegi kormányzat meghirdetett és a gyakorlatban egyre inkább érvényesítő alapelve – különösen az energiaszektorban – az állami szerepvállalás határozott erősítése, nemcsak közvetetten, a gazdasági környezettel, jogi eszközökkel és szabályozással, hanem közvetlen tulajdonlással is. Ebben a politikai törekvésben nem másodlagos szerepet játszik a kormány s a szélesebb közvélemény multi- és oroszellenes beállítottsága. A nyélbe ütött tranzakció tehát a politikai célkitűzésnek tökéletesen megfelel. Nagy kérdés persze, hogy egyrészt az állam mindenhatóságának a kiteljesítése kiállja-e a demokrácián alakuló piacgazdaság történelmi próbáját, másrészt az oroszfóbia – különösen az energiaszektor területén – milyen következményekkel járhat például az annyira hangoztatott ellátásbiztonságra és a jövőbeli gazdasági kapcsolatokra. Az oroszok kivásárlása különösen groteszknek tűnik a legfrissebb hírek fényében: a német koalíciós pártok célszerűnek és a német energiaellátás biztonsága szempontjából kívánatosnak ítélik, hogy a Gazprom részesedést szerezzen a német energiaóriás E.Onban. Érdekes, hogy eközben nálunk „a béna kacsa” pozíciójában vergődő orosz részvényes súlyos ellátásbiztonsági kockázatot jelentett, amelynek a megszüntetése a GDP 80 százalékára rúgó adóssággal küzdő ország elsődleges érdekének ítéltetett.

Jó üzlet-e a Mol-részvények vásárlása? Igen, minden jel szerint a Mol perspektivikus befektetésnek ígérkezik, azonban a közgazdasági álmoskönyvek szerint a hitelből történő részvényvásárlás több mint „istenkísértés”. Jelen esetben pedig bármilyen csalafintán oldjuk is meg a mintegy 500 milliárd forint kifizetést, ez az összeg valahol hiányozni fog. Különös tekintettel arra, hogy a második fél évben, majd 2012-ben jelentős összegeket kell törlesztenünk a krízis idején felvett kölcsönökből. A részvények vásárlására fordított összeg miatt valószínűleg újabb külső hitelek felvételére vagy növekvő belső sarc kivetésére kerülhet sor. A közel 2 milliárd eurós többlethitel nem mérsékli az egyébként is nagy kockázati felárakat. Ha az elmúlt évekhez hasonlóan a Mol középtávon – a terjeszkedés tőkeigénye miatt – továbbra sem fizet osztalékot, akkor az üzlet nem igazán javítja a szűkebben vett állam gazdasági-pénzügyi helyzetét, inkább ellenkezőleg. Rövid és középtávon tehát a kivásárlás nem tűnik bomba üzletnek, már csak azért sem, mert a Mol regionális terjeszkedését az állam az 500 milliárd kiadása nélkül is segíthetné. Sőt, ahogyan az OMV korábbi esetében az állami tulajdonlás itthon éppen a legfőbb kifogás volt az osztrák olajvállalat nem teljesen tisztának minősített törekvéseivel szemben, ez megismétlődhet a Mollal is. Az ország adott pénzügyi helyzetében a Mol-részvények vásárlása jelentősen nehezíti az egyébként sem könnyű finanszírozási gondokat, miközben állami többletbevétel magától a tranzakciótól nem igazán várható.

Végezetül gazdaságilag nehéz mit kezdeni az olyan értékeléssel, hogy a tranzakció javítja a kormány rálátását a kőolajszektorra. Egyrészt mert a közvetlen tulajdonosi szereptől függetlenül az államnak minden eszköze megvan a szükséges és valós információk megszerzésére. Másrészt például a gázszektor újraszabályozásához nem volt szükség rálátásra, mert valószínűleg a valós viszonyok ismerete inkább zavarta volna a politikai indíttatású megközelítést. A vitatható gazdaságpolitikai célok „kerül, amibe kerül” típusú teljesítéséhez az értelmezhetetlen jobb rálátáshoz eszközölt 500 milliárdos befektetés a gazdaság adott helyzetében irreálisnak tűnik, az indokoltál nagyobb nemzeti áldozattal jár, miközben súlyos aggodalmakat táplál a hazai olajszektor piaci működését illetően.