Olaszország önmagától való megmentése

Most, hogy Matteo Renzi olasz miniszterelnök hitelessége egyre gyengül hazájában, minden támogatójára szüksége lesz ahhoz, hogy venni tudja az alkotmányról szóló decemberi népszavazás jelentette akadályt, és elkerüljön egy politikai válságot. Renzinek nemcsak saját pártjának támogatására van szüksége, amely mélyen megosztott a népszavazás kérdésében, hanem az olasz választópolgárokéra is, akik úgy általában egyre inkább kiábrándulnak a politikából.

A népszavazás lakmuszpapírrá vált Renzi és kormánya számára, részben azért, mert pár hónappal korábban azt az át nem gondolt bejelentést tette, hogy lemond, ha a javasolt szenátusi reformot leszavazzák a referendumon. Renzi nagyobb problémája, hogy 2014-ben azt ígérte, változást hoz annak az országnak az életében, amely korábban mindig ezt az ígéretet hallotta.

Két évvel később a vártnál jóval kevesebb változás valósult meg. Renzi egyben visszatáncolt az esetleges lemondásával kapcsolatban. Ha azonban a választók elutasítják a szenátus reformját, akkor béna kacsává válik, és a politikai stabilitás addig meg fogja ezt sínyleni, amíg be nem tartja a lemondására vonatkozó korábbi ígéretét.

Kormányának túlélése és a saját politikai jövője attól függ, hogy az emberek mennyire bíznak benne, hogy képes a gazdaság és a bevándorlás ügyét kezelni. Nincs semmi garancia arra, hogy sikerrel jár. A gazdaság 2014 óta először zéró növekedést produkált a második negyedévben, továbbá a teljes évre vonatkozó GDP-növekedés várhatóan csak mérsékelt ütemű, 0,8 százalékos lesz. Ez jóval alatta van annak a szintnek, amire ahhoz van szükség, hogy a gazdaság ellentételezze a 2005 és 2015 közötti 5 százalékos zsugorodást.

A gazdasági gondok abból erednek, hogy az ország nem képes együtt élni az euróval. Folyamatosan radikális kínálatoldali és államigazgatási reformokra van szükség ahhoz, hogy a gazdaság megbirkózzon az eurózóna-tagságból adódó korlátokkal mind fiskális, mind monetáris értelemben. Egyetlenegy kormányzat sem tudott viszont többet tenni az elaprózott, csak bizonyos területeket – mint például a nyugdíjrendszert – érintő reformoknál. Az új realitásokhoz való alkalmazkodáshoz szükséges keretek hiányában az olasz reál-GDP növekedése visszaesett, 1999 és 2015 között évente átlagosan csak 0,3 százalékkal bővült a gazdaság. Ezen időszak a reálbérekre és a foglalkoztatásra is rányomta bélyegét – Dél-Olaszországban 19 százalékos a munkanélküliség, míg a fiatalok körében közel 37 százalékos –, 1,5 millió fiatal hagyta el az országot, egyedül 2014-ben 90 ezren.

Sok olasz a németek által propagált megszorításokat tartja felelősnek az ország gazdasági bajaiért. Az ellenzéki szélsőjobboldali Északi Liga és az elitellenes Öt Csillag Mozgalom kiléptetné az országot az eurózónából, az ismét bevezetett hazai valutát pedig leértékelnék a versenyképesség visszaszerzése érdekében. Húsz évvel ezelőtt az olaszok készek voltak arra, hogy egyszeri adót fizessenek azért, hogy a hiányát az eurózóna szabályainak megfelelő szintre vigyék. Ma viszont mintegy 35-40 százalék elhagyná az eurózónát.

Az alkotmányról szóló közelgő olasz népszavazást nem lehet a júniusi Brexit-népszavazáshoz hasonlítani. Olaszországban a népszavazást az alkotmány előírásai miatt kell megtartani, nem politikai machinációk okán, illetve a referendum nem is az EU-tagságról szól, még ha a szavazók fejében az EU vagy eurózóna jár is majd.

A referendumnak mégis messzemenő következménye lehet, amely átterjedhet Európa többi részére is. Ha a választók elutasítják a szenátusi reformot, akkor az emiatt kialakuló politikai bizonytalanság kedvezőtlenül hathat ki az amúgy is gondokkal küzdő olasz gazdaságra.

A nemzetközi befektetők egyetértenek a Renzi által képviselt irányvonallal. Úgy vélik, képes lesz megteremteni a dinamizmus és stabilitás közötti egyensúlyt, amire ahhoz van szükség, hogy Olaszország kikerüljön a mostani lebénult állapotából. Azt a narratívát vallják, hogy Renzi az egyetlen ember, aki képes megmenteni Olaszországot önmagától. Lehet, hogy jól gondolják – legalábbis eddig így tűnik.