Na ugye, mondhatnák a németek

Kijött a Nemzetközi Valutaalap friss világgazdasági kitekintése, amely a tavaszihoz képest az új gazdasági adatok és a politikai változások alapján javulást vetít előre idénre és jövőre. Míg tavaly a világgazdaság 3,2 százalékkal nőtt, az idei évre 3,5 százalékos, 2018-ra 3,6 százalékos növekedést várnak. Látszólag mindez csekély változás, de nem ez a helyzet: ekkora méretek mellett az ezrelékek mögé hatalmas termelési és értékesítési folyamokat kell képzelnünk.

Különösen érdekes, hogy a javuló globális adat nem néhány növekedési bajnok és egy sor pangó gazdaság átlagából jön létre. Ellenkezőleg, korábban gyengélkedő régiók is javuló gazdasági kilátásokat mutatnak fel. Míg az USA, Nagy-Britannia növekedési előrejelzését némileg visszavágták az IMF elemzői, a tavaszi számításokhoz képest javítottak az euróövezet kilátásain. Az idei és a 2018-as növekedés ugyan ezzel is csak 1,8 százalék körüli, ám a „csak” szót idézőjelbe kell tenni. Először is, mert ilyen fejlettségi szinten igen komoly áru- és szolgáltatástöbblet áll a szerénynek látszó adat mögött. Magyar szemmel tiszteletre méltó a partnereink üteme, főként tudva azt, hogy a tavalyi évet a feleannyira fejlett magyar gazdaság is csupán 2 százalékos növekedéssel zárta. Másodszor immár a térség egésze növekszik, vagyis nem csupán Németország és az észak-európai motor húz. A 2009–2010-ben nagyot eső mediterrán térségből is jönnek jó hírek. Az olasz gazdaság többéves pangás után némi növekedést produkál, az ingatlanbuborék kipukkanását követően sokáig szenvedő spanyol gazdaság pedig folyamatosan jól teljesít: 2014 és 2017 között tíz százalékot nőtt a spanyol GDP.

Azért is respektálandó az európai növekedési trend, mert az idei esztendőre lényegében bezárult a krízis évétől tágra nyíló kibocsátási rés, vagyis az összkeresletnek a gazdaság potenciális termelési szintjétől való szisztematikus lemaradása. Ezzel sok évig tartó átmeneti szakasz ér véget makrogazdasági értelemben, innentől a kínálati oldal bővülése határozza meg az output növekedési ütemét. A monetáris politika visszatérhet szokásos keretei közé, a költségvetési politikára sem hárul immár keresletösztönző feladat, aminek árnyoldala a makacs államháztartási hiány és az államadósság további duzzadása. Na ugye, mondhatnák a németek, de jólneveltségből nem mondják. Így is korholják őket eleget Amerikából brutális külkereskedelmi és fizetésimérleg-többletük miatt. Még szerencse, hogy Washingtonból nézve nem tűnik fel a magyar vagy a szlovák szufficit, amely még ennél is nagyobb – már ha ennyire összefonódó értékláncok és a légiesített államhatárokon keresztül-kasul robogó pénzáramok mellett egyáltalán van értelme magyar, szlovák vagy épp német külkereskedelmi mérlegről beszélni.

Ezzel hazaértünk. A világgazdasági kitekintés azt a megnyugtató érzést támasztja alá, amit a vállalatvezetők körében végzett konjunktúrakutatások Európában, így minálunk is jeleznek. Az európai gazdaságok zöme a szakirodalmi előrejelzések szerinti mintegy nyolcéves helyreállítási szakasz lezárultával most már a szokásos üzemmódban teljesít. Nem a politikusok érdeme a normalizálódás, noha mindig készen állnak a jó hírek bejelentésére (míg a válságos időkben a külvilágot, a bankokat, a nagytőkét vagy az egyéb aktuális felelőst nevezik meg).

Ám ha valójában évek óta javuló pályán van Európa, miért nem érzik így az emberek? Ez nem új dilemma. Mikor a mélypontot eléri az üzleti ciklus, a közgazdászok már a recesszió végéről és javuló kilátásokról beszélnek. Az utca emberébe azonban nincs gazdasági barométer beépítve, a mögötte hagyott néhány évvel joggal érzi magát rosszabb helyzetben. A szakértői és politikusi lelkendezések csak kontrasztosabbá teszik leapadt tartalékait, kétes kilátásait. El kell telnie néhány évnek, míg a statisztikai trend tényleg beépül a családgazdasági mérlegekbe. Ez jöhet el most, ami talán temperálja a politikai klímát és bátrabb döntéseket is lehetővé tesz európai szinten.