A képzés az egyik legfontosabb befektetés

Mit kíván a magyar nemzet? – ezt a kérdés többször felidézik majd a közelgő nemzeti ünnep alkalmával. A március 15-ét megelőző napok egyikén – a kormányzat új szakképzési stratégiájának körvonalait ismerve – úgy módosítanám a kérdést, hogy mit kíván a mai kor kihívásaira is felelve a magyar patrióta gazdaságpolitika a szakképzés vonatkozásában.

Vagyis milyen szakképzés lenne megfelelő ma (és holnap) az ország további gyarapodásához?

A kérdés nem véletlenül került ismét a kormány és, az Innovációs és Technológiai Minisztérium asztalára, ahogyan a róla szóló viták sem esetlegesek. Összetett jelenségről van szó, nem lehetünk közömbösek ezzel kapcsolatban. A legjobb lehetőség megteremtése pedig közös érdek, valóságos nemzeti cél.

Először is aláhúznám a szakképzés fontosságát minden szinten és minden formában – a kétkezi munkát végző embertől a tervezőmérnökig, az egyetemi tanárig, a feltalálóig. Minden szint munkája elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy létrejöjjön valami új építmény, alkotás, amely minket szolgál. A szakképzés minőségét ennek a célnak kell alárendelni, miközben tekintettel kell lenni a gazdaság, a társadalom teherbírására és a felnövekvő nemzedékek igényeire.

A kormány jól látja, hogy hiány van jól képzett szakemberekből, a saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy égető mérnökhiány alakult ki az elmúlt évtizedekben. Egy társadalom számára a műszaki-természettudományos képzés az egyik legfontosabb befektetés, mégpedig megfelelő követelményszintek alapján.

A mérnöktársadalom alapvető érdeke a képzés minősége: a mérnökképzésben sajnos a felsőoktatási intézmények sajátos kényszer alatt állnak, ez a kényszer a mennyiségi és nem a minőségi képzés irányába hat. Bizony mi, mérnökök is keveset tudunk arról, hogy valamely mérnökdiploma mögött valójában milyen tudás rejlik. Ez komoly fejtörést okoz, mintha ciklikusan újrakezdődne a mérnökképzésről a gondolkodás, majd mindig elakad valahol. Az egy helyben járás és a visszalépés idővel károkat okoz, és erodálja hivatásunk presztízsét, amelyet épp a jövő miatt szükséges oltalmaznunk.

A fiataloknak látniuk kell, hogy a műszaki terület egész életre szóló megélhetést nyújt. Biztos talajt a változó mindennapokban, mert műszaki szakember és szaktudás nélkül nincs élet, nincs ipar, nincs gazdaság és nincs fejlődés.

Helyes a cél tehát, hogy középszinten már olyan iskolarendszer működjön, amely szakmai képzettséget ad a fiataloknak, és amely a későbbiekben alkalmas a magasabb képzettség eléréséhez, az új ismeretek gond nélküli elsajátításához is. Ehhez járható út lehet az, hogy egy új stratégiai gondolkodás keretében a kormányzat mintegy visszaállítja jogaiba a szakmunkásképzőt és a technikumot – szabad utat hagyva a magasabb képzettséget adó egyetemi oktatás eléréséhez. A technikumot választók tehát nem kerülnének hátrányba a gimnáziumok diákjaival szemben, szorgalmuk később, az egyetemi tanulmányok során megtérülne.

Az állami szakképző intézményrendszer megújítása biztató tervnek látszik, hiszen nemcsak szembesített minket a munkaerőhiány egy régi és súlyosbodó problémájával, hanem javaslatot is ad a megoldásra. A kormány terve új életpályamodell kialakításáról is szól, amely hosszú távú tervezést és bérfelzárkóztatást is jelent. Erre is megérett az idő, hiszen a munkaerő-elvándorlás megakadályozásának, vagyis a jó munkaerő megtartásának – a szakmai presztízs növelése mellett – ez az egyik hatásos, jó lehetőséget kínáló módja.