Gyakorlatilag végünk van, de ha maradt remény, az a közösség – ez a klímaszakértői összegzés

A klímaváltozás és vonatkozó természeti, gazdasági, társadalmi és kulturális hatásainak itthoni szakértőit vonultatta fel a Válságok és valóságok című előadás-sorozat, amelynek nemhogy pesszimista, egyenesen apokaliptikus volt nemcsak a hangulata, hanem a tényekkel alátámasztott tartalma is.

Már az sem kecsegtetett sok jóval, hogy a rendezvény a Konferencia az összeomlásról alcímet kapta, és a bevezetőben előrebocsátották, hogy nem lesznek válaszok az égető kérdésekre, csak újabb kérdések.

– közölte az esemény házigazdája, Stumpf-Biró Balázs, akinek a pozíciója ugyancsak ijesztő, hiszen összeomlás-kutató. Az ő előadásaiban is sokkoló jövendölések sorakoztak, például hogy 2060–2070 táján lehetnek az utolsó hagyományos betakarítások a Földön, mert addigra teljesen kimerítjük a termőtalajokat.

A közel 10 milliárd ember élelmezéséhez pedig egy Kanada méretű erdős területet kell majd kiírtanunk, hogy termelésbe fogjuk. 1971 óta a megújuló természeti erőforrásokból minden esztendőben többet használunk fel, mint amennyit a bolygónk előállít, ennek mutatószáma a Túlhasználat Napja (Overshoot Day), amely világszinten jelenleg július 28-ára, Magyarországon már május 30-ára esik. 

Ezzel párhuzamosan 2025-re a világ népességének fele erősen vízhiányos területeken fog élni, 2030-ra pedig 700 millió ember kényszerülhet lakhelye elhagyására vízhiány miatt. A bolygó vízkészletének 97,5 százaléka sós, a fennmaradó 2,5 százaléknak a 99 százaléka pedig hozzáférhetetlen, ráadásul a maradék 1 százalékban benne van az is, amit az élőlények, tehát az emberek, az állatok és a növények a testükben raktároznak. Azaz mindössze a teljes készlet 0,5 százalékával lehet gazdálkodni – ennek pedig a 70 százalékát felhasználja a mezőgazdaság. 

és az összes negatív hatás végeredményeként 2045-re a párok többségének mesterséges megtermékenyítésre lehet szüksége az utódnemzéshez.

Az összeomlás elindult, csak még nem látjuk

Rohanunk tehát a végünk felé, ezért érdemes megismerkedni a Seneca-görbével, ami azt írja le, hogy egy komplex rendszer kialakulása hosszú, idő- és energiaigényes folyamat, ám amikor a komplex rendszer eléri fejlődése csúcsát és felemészti erőforrásait, akkor a felívelő periódushoz képest a hanyatlása és összeomlása már sokkal rövidebb és gyorsabb folyamat.

Ez a mi esetünkben a nem megújuló energiaforrások kimerülése után valószínű – sőt, lehet, hogy már el is értük a csúcspontot, csak még hajt minket a lendület.

Stumpf-Biró hivatkozása szerint a Nature magazin 467 különböző hatását azonosította a klímaváltozásnak. Az antibiotikum-rezisztencia 2050-re az első számú halálozási ok lehet, ennek következtében akkorra banálisnak tűnő okok és betegségek révén is meghalhatunk. Ráadásul a WHO becslése szerint egy emberéletnyi idő során 40 százalékos valószínűséggel lesz még a Covidhoz mérhető járvány.

Nem festett vidámabb képet Szalóczy Zsolt, a Cassandra Program fizikusa sem, aki azzal nyitott, hogy tavaly a Financial Timesnál a „polikrízis” lett az év szava, ami teljesen helyénvaló, merthogy minden mindennel összefügg.

A kérdés inkább az, képesek leszünk-e önmérsékletre, igénycsökkentésre, globális összefogásra és felkészülni mindarra, ami ránk vár.

Egybites üzenetek és látszatmegoldások

Gelencsér András levegőkémikus, a Pannon Egyetem rektora is hasonló húrokat pengetett, elmondta, hogy 1981 óta nem tudunk annyi új kőolajat találni, amennyit a felhasználásunk igényelne és a következő 30-40 évben olyan mértékben kimeríthetjük a nem-megújuló természeti erőforrásaink jelentős részét, hogy nem fogjuk tudni fenntartani a ma ismert életünk minden részletét.

Ide tartoznak a természeti tünetek, például, hogy a hatvanas–hetvenes években a légszennyezettség és az üvegházhatás hőmérsékletre nézve ellentétes hatása nagyjából kioltotta egymást, azóta viszont egyértelmű a Föld melegedése, ezért négy évtized alatt az arktiszi jég tömegének közel 70 százalékát elvesztette.

A szén-dioxid-mentesítés pedig reklámkifejezés manapság, de ez csak az üvegházhatás 40 százalékáért felel, kellene foglalkozni a maradékkal is.

ez érvényes a készpénzre is, ráadásul annak legalább 30 százalékát a bankszektoron kívül. A harmadik lépés a minél kisebb egységekből álló nemesfémvagyon, a negyedik pedig az alapanyagok.