A válság mélyebb lehetne, mégis lassan térünk észhez

Az amerikai kongresszusban a republikánus szárny éppen most mond nemet néhány súlyos kérdésben: „nem” a foglalkoztatás javítását célzó, rövid távú deficitköltekezésre, „nem” a bankrendszer támogatására, „nem” a pénzügyi intézmények feletti fokozottabb állami ellenőrzésre vagy tulajdonszerzésre. A bankok eközben visszatértek a szokásos üzletvitelhez: aggódva figyelnek minden – a pénzügyi szektor működését érintő – reformtervezetet, és bíznak a törvényhozásnak a kampány-hozzájárulásokat elváró tagjaiban, hogy elodázzák vagy félbeszakítják az idevágó jogszabályalkotás folyamatát.

Nem állítom, hogy az elmúlt évek gazdaságpolitikája ideális lett volna. Ha például 13 hónappal ezelőtt magam irányítottam volna akár a pénzügyminisztériumot, akár a Federal Reserve intézményét, akkor a Lehman és az AIG cégeket egyaránt veszni hagytam volna, a tartozásaikat viszont – a bukott vállalatokkal szembeni tulajdonszerzési jogok kikötésével – névértéken és készpénzért átvettem volna. Ezzel meg lehetett volna őrizni a pénzügyi rendszer működőképességét, viszont kemény büntetésben részesültek volna a bankok – és az árnyékbankrendszer – részvényesei.

Ha ez így ment volna végbe, akkor ma senki sem állítaná, hogy a kockázatkezelési gyakorlat megfelelő volt, és ennek reformjára ma sincs szükség.

Ha pedig 19 hónappal ezelőtt magam irányítottam volna a dolgokat, akkor államosítottam volna a Fannie Mae és a Freddie Mac ingatlanhitelezőket, ezzel egyidejűleg pedig a monetáris és a fiskális politika fókuszát áthelyeztem volna az irányadó szövetségi bankközi rátáról a jelzáloghitelek menedzselésére. Ha visszamegyünk 1825-ig, akkor látjuk, hogy válságban a monetáris politika igazi célja az eszközárak támogatása lett volna. Ezzel lehetett volna megelőzni, hogy a pénzügyi piacok egyértelmű jelzéssel tudassák a reálgazdasággal: elérkezett a tömeges munkanélküliség ideje. Márpedig az aktívaárak támogatását most a legkönnyebben a Freddie és a Fannie államosításával és a jelzálogpiac közvetlen menedzselésével lehetett volna elérni.

Ettől eltekintve az utóbbi két és fél év gazdaságpolitikája jónak minősíthető. A pénzügyi rendszert jóval erősebb sokkhatás érte, mint 1929–30-ban, ráadásul a rendszer maga jóval sebezhetőbb volt most, mint annak idején. Ennek ellenére a munkanélküliség 10 százalék körül fog tetőzni, szemben a nagy válság idején elért 24 százalékos csúcsszinttel. Emellett várhatóan nem lesz egy stagnálással elvesztegetett évtizedünk, mint volt Japánnak az 1990-es években. El kell ismerni, hogy ilyen összevetéssel meglehetősen alacsonyra lett állítva a léc, amelyet mindazonáltal sikerrel vettek a gazdaságpolitika döntéshozói.

Ezen a ponton érdemes hátralépni és feltenni a kérdést: miként nézne ki ma a gazdaság, ha a politikusok eleget tettek volna a populista követelésnek, és nem támogatták volna a bankokat? Miként festene ma a világgazdaság, ha a kétes vagy értéküket veszített aktívák támogatását célzó (TARP – Troubled Asset Relief) programot és más fiskális ösztönző lépést a kongresszusban a republikánusok meg tudták volna hiúsítani?
Ehhez az egyetlen természetes történelmi analógiát maga a nagy válság kínálja. Akkor történt, hogy a pénzügyi krízis a bankcsődök kiterjedt és tartós láncreakcióját indította el. Ugyancsak akkor volt az, hogy a kormány nem interveniált, és a stafétabotot sem adta át magánbankok konzorciumának, hogy emez támogassa a rendszer egészét.
Most 19 hónapja annak, hogy a Bear Stearns megbukott és – 2008 márciusában, 30 milliárd dolláros Fed-támogatás kíséretében – átvette a JPMorgan Chase. Az ipari termelés most 14 százalékkal áll alacsonyabb szinten, mint a csúcsnak számító 2007-es esztendőben. Ha ezzel szembeállítjuk a – 450 ezer betétest számláló – Bank of the United States 1930. decemberi bukását, és erre rászámoljuk a 19 hónapot, akkor azt látjuk, hogy az akkori ipari termelés 54 százalékkal maradt el az 1929-es csúcshoz képest.

Az utóbbi időszak gazdaságpolitikájának ellenzői lázadnak azon feltételezéssel szemben, hogy a kormány beavatkozásának és támogató akcióinak elmaradása esetén most is ugyanolyan hanyatlás következett volna be, mint a múlt századi nagy válság idején. Végtére is – mondják – a modern gazdaságok stabilak és rázkódásállók, a piaci rendszer ellenálló szövedéket képez, amely kellő ösztönzést nyújt az üzleteléshez és az erőforrások termelékeny felhasználásához. E tábor szerint 2007-hez képest egy 54 százalékos visszaesés elképzelhetetlen lett volna a mostani viszonyok közepette.

Ha ez így lenne, akkor le kellene vonni a következtetést, hogy a dolgok nem is fordultak volna annyira rosszra, ha a kormány eltekintett volna az expanziós fiskális politikától, nem tőkésítette volna fel a bankokat, nem államosított volna bajba került cégeket, és elmulasztotta volna pénzügyi aktívák felvásárlását. A probléma ebben az okfejtésben ott van, hogy a nagy válság mostani megismétlődésének lehetőségét kizáró elméleti okok már a múlt század húszas-harmincas éveiben is megvoltak.
Akkor azonban bekövetkezett a nagy válság, és most ugyanúgy bekövetkezhetett volna.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org