Oszkó: Ennek issza a levét most Magyarország

Néhány éve talán még hívekre talált a már akkoriban is sokkal inkább politikai véleményformálók által táplált vélekedés, miszerint a globális pénzügyi válság a felelÕtlen vállalkozók, bankárok és a tudatlan lakosság káros összedolgozásának eredménye, s azt majd az államnak és a politikusoknak kell orvosolnia. Persze már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a válság kialakulásában a politikai döntéshozatal talán mindenkit megelÕzÕ felelÕsséget visel. S ez a felelÕsség nem vagy nem csupán a megfelelÕ gazdasági és piaci szabályozás elmaradásában testesült meg (bár nyilvánvaló, hogy az sem tudatlanságból, hanem sokszor jól kitapintható rövid távú politikai érdekbÕl történt). Szinte minden országban találhatunk példát ugyanis az adósságspirál kialakulásában szerepet játszó, direkt és tömeges hitelfelvételre ösztönzÕ állami beavatkozásra, az USA-ban hírhedtté vált Freddie Mac és Fannie Mae mÛködésétÕl egészen a hazai, tömeges mértékben biztosított lakáshitelkamat-támogatásig. Hisz ez utóbbi is például nem csupán az államadósság jelentÕs megnövekedéséhez járult hozzá, de lényegében megteremtette az alacsony kamatozású hitelek kínálati piacának infrastrukturális alapjait, miközben lényegében hitelfüggÕvé tette a lakosságot.

Ráadásul az adósságspirál már a válság kitörése elÕtt is csupán részben alakult ki a magánszektorban, számos állam is felelÕtlenül eladósodott. Jobbára ennek issza most a levét a válság elÕtti adósságterhét cipelÕ Magyarország is. Még az aktív állami szerepvállalás kitartó hívei is egyre gyakrabban arra hívják fel a figyelmet, hogy a krízis vagy annak félrekezelése nem az állami beavatkozás hiányából, hanem éppen a hibás, rossz irányú állami beavatkozásból adódott és adódik jelenleg is.

Eközben hiába korrigálták azonnal fogyasztási és megtakarítási szokásaikat a háztartások, hiába korlátozták radikálisan a kockázatvállalási hajlandóságukat a vállalkozások és a pénzügyi intézmények, a válságkezelésben az állami döntéshozatal rendre a legrosszabb formáját hozta. Érdemi korlátozó és válságmegelÕzÕ szabályokat kizárólag a magánszektor olyan szereplÕivel szemben volt képes alkotni, amelyek a szükséges alkalmazkodási gyakorlatukat maguktól is elvégezték. Mára lényegében egyöntetÛen az állami mÛködés defektusából, a politikai döntéshozatal kiszámíthatatlanságából, lassú tanulási és alkalmazkodási képességébÕl és továbbra is gyakori rövidlátásából fakad, hogy a krízis kitörése óta az adósságválság nem enyhült, hanem tovább súlyosbodott, miközben mostanra nagyobb arányban a közszférát terhelte meg. Ez egyaránt megmutatkozik az USA adósságplafonjának emelése kapcsán kialakult, rövidlátó összetÛzésekben, az európai adósságválság kezelésében vagy akár az állatorvosi lóként aposztrofálható hazai gazdaságpolitika folyamataiban és döntéseiben.

Sajnos azonban az állam és a politikai szereplÕk önismeretének és problémafelismerési képességeinek a fejlÕdésére ennek ellenére nem sok jel mutatkozik. Márpedig az egyes államok és politikusok beavatkozási, szerepvállalási hiperaktivitása, államosítási törekvései, adópolitikája és általában önkényes problémakezelése láttán nyilvánvaló, hogy a válságkezelés soron következÕ lépése a megoldandó feladat megfelelÕ beazonosítása lenne. Mégpedig az, hogy a sikeres válságkezeléshez az állam és az állami döntéshozatal nem a probléma megoldója, hanem a megoldandó probléma, s a válság nehezén akkor leszünk túl, amikor a magánszektor, azaz a háztartások és a vállalatok után a szükségszerÛ tanulási és alkalmazkodási feladatain az állam is túlesik.