A betegeknek végül még mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk

A gyógyszerek ára 3,3 százalékkal csökkent tavaly, 2013-ban egy doboz orvosságot átlagosan kevesebb, mint kétezer forintért meg lehetett vásárolni. Mindezek ellenére a gyógyszerkiadások mind nagyobb hányadát, tavaly már több mint 48 százalékát kellett saját zsebből finanszírozniuk a betegeknek.

A két mondat közötti ellentmondás csupán látszólagos, egy fontos adat ugyanis hiányzik a teljes képhez: ez pedig a társadalombiztosítási támogatás mértéke. Ez az az összeg, amely napjainkra a gyógyszer áránál sokkal inkább meghatározza, mennyit fizet a beteg a patikában. Mégis, ez az az információ, amelyet a kormány a leginkább szeret elhallgatni, ha a gyógyszerekről van szó.

A kommunikáció természetesen alaposan átgondolt. Mert mennyivel jobban hangzik, hogy a kormány határozott fellépésének köszönhetően ismét tucatnyi profitéhes gyógyszercég volt kénytelen csökkenteni az árakat, mint hogy a kormány évek óta egyre kevesebbet hajlandó áldozni a gyógyszerek támogatására. (Ez utóbbit ráadásul úgy, hogy a 2013-as 296 milliárdos szubvenció majdnem egyötödét, 58,7 milliárdot – igaz, ezt sem jószántukból, de szintén – a gyógyszercégek adták össze.) Pedig az előbbit gyakorlatilag kioltja az utóbbi: hiába adják olcsóbban termékeiket a gyógyszergyártók, ha a támogatások visszafogása miatt a betegeknek végül még mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk, ha meg akarják azokat vásárolni.

A gyógyulásnak persze ára van, konkrét és átvitt értelemben is. Ennek az ellenkezőjét állítani, akár csak féligazságok formájában is, több mint botorság, a választópolgárok tudatos gyengeelméjűnek nézése. Hosszabb távon pedig egészen bizonyosan visszafelé elsülő fegyver is.

Fizetni tehát mindenképpen kell. Csak nagyon nem mindegy, hogy mekkora hányadát kell a befizetett járulék mellett még saját zsebből állniuk a betegeknek a patikákban a recept kiváltásakor, vagy a kórházban hálapénzként ebben a továbbra is ingyenesnek hirdetett magyar egészségügyben.