Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai dilemmái
Az első csatát a liberális gazdaságpolitikai filozófiával valószínűleg megnyeri a kormány, ha kitart az alacsony költségvetési hiánycél mellett, de a neheze csak most jön, amikor a választókat kell meggyőzni arról, hogy az adó- és kiadáscsökkentés helyes irány.
Most, hogy már ismerjük a kormány és az ellenzék értékelését a választások óta eltelt időszakról, érdemes közgazdasági szempontból is visszatekinteni a mögöttünk álló hónapokra. Kezdjük a múlttal. Az idei költségvetési hiány alakulása a politika egyik központi eleme volt fél évvel ezelőtt. Voltak, akik tarthatónak vélték a 3,8 százalékos célt, és voltak, akik jelentős kockázatokat láttak e körül. Utóbbiak közül akadtak, akik drámai hiánynövelést tartottak valószínűnek. Szerencsénkre nem nekik, hanem az óvatosabb pesszimistáknak lett igazuk. A 200 milliárdos bankadó és 120 milliárdos minisztériumi kiadáscsökkentés, valamint a tartalékok jelentős részének zárolása után egy körülbelül 70 milliárdos adócsökkentéssel együtt is 250 milliárdos hiánycsökkentési csomagra volt szükség ahhoz, hogy a cél tartható maradjon. Eredeti formájában tehát nem volt az. Pont.
A második menet, amikor a kormány szembemenve a Nemzetközi Valutaalap álláspontjával nem volt hajlandó újabb lakossági megszorítást bevezetni, helyette jött a bankadó. Ez több mint 50 százalékos adóterhelés alá helyezi a pénzügyi szektort, ami forintban számolva több mint a magyar gazdaság sokszorosát kitevő angol változat. Eltekintve a szektortól, általánosságban azt mondhatjuk, hogy ezzel a kormány módosított a gazdaságban megtermelt jövedelem munka és tőke közötti részesedése között. Ez tehát nemcsak a válság költségeinek a pénzügyi szektorra történő visszaterheléséről szól, hanem arról is, hogy a profit kárára is növelhető a munkajövedelem aránya, legalábbis egy szükséges költségvetési megszorítás nem csak a munkajövedelmeket érintheti. Ez alapvetően újszerű eszköz a válság kezelésében, emiatt teljesen természetes, hogy kiváltotta a liberális gazdasági iskola ellenszenvét, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetne eredményes. Különösen akkor, ha a terveknek megfelelően a büntetőadót jelentő mérték néhány év alatt jelentősen csökken, és így a hitelezésre gyakorolt negatív hatásai csak átmenetiek lesznek.
A 3 százalék alatti jövő évi hiánycél bejelentése mérsékelt növekedés mellett már elegendő ahhoz, hogy az államadósság rátája csökkenő pályára álljon, s úgy tűnik, ez fontosabb volt a piac számára, mint egy újabb IMF-hitel. A kormány így valószínűleg csatát nyer a liberális gazdaságpolitika követőivel szemben, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan sikert arat a választóknál.
A Medgyessy-kormány ugyan még szakmai felkészületlensége miatt bukott bele az ismétlődő forintválságokba, a Gyurcsány-kormány azonban már élvezte a nemzetközi intézmények bizalmát, mégis kudarcot vallott. Elsősorban azért, mert nem tudta a választókkal elfogadtatni, hogy amit tesz, az hosszabb távon az ország javát szolgálja. Emögött természetesen meghúzódtak hitelességi és szakmai gyengeségek is, de a probléma nem csak ekkor került elő. Az elmúlt húsz év kormányainál újra és újra megoldhatatlan feladatot jelentett elfogadtatni a szélesebb közvéleménnyel, hogy érdemes rövid távú változásokat eszközölni hosszabb távú előnyökért. Igaz, hogy a korábbi kormányok egy-két kisebb kivételtől eltekintve nem is kezdtek jelentős adócsökkentési programokba. A választásokat követő két év rendre a hiánycsökkentésről szólt, így rendre összekeveredett a megszorítás és az átalakítás programja, ez zavarossá tette a választók számára, hogy mi miért történik.
Ilyen szempontból most egyedülálló lehetősége van a kormánynak arra, hogy megszorítás nélkül a kiadások és a bevételek átfogó átrendezését hajtsa végre. A jelenleg látható növekedési kilátások ráadásul erre ösztönzik is a politikát, mert önmagában a bővülésből nem lesz elég mozgástér egy további jelentős adócsökkentéshez. Viszont 2014-ben valamit fel kell mutatni. Ehhez pedig most van itt a lehetőség.
