Az Egyesült Államok az élen
A különbség ugyanakkor nem feltétlenül az amerikaiak nagyobb reformelkötelezettségének a következménye. A gond inkább az, hogy a gyors döntéshozatal politikai feltételei lényegesen kedvezőtlenebbek Brüsszelben és az uniós fővárosokban, mint az USA-ban. A lehetséges érdekkonfliktusok ugyanis egyszerre két frontvonalon is lassítják az előremozdulást az öreg kontinensen.
Egyfelől a tagállamok egymás közötti nézetkülönbségei okoznak rendszeresen fennakadást. Másrészt az Európai Bizottság és az Európai Parlament kerül szembe időnként a tagállamokkal főleg annak kapcsán, hogy a szabályozási hatáskör mekkora része kerüljön át az EU-hoz, és mennyi maradjon meg nemzeti kézben. Jól jellemzi a helyzetet, hogy miközben egyes európai jogszabályjavaslatok már bekerültek a törvényhozási folyamatba, vannak olyanok is, amelyeket csak az elkövetkező másfél évben terjeszt elő Michel Barnier belső piacért felelős biztos.
Európában ráadásul a felügyeleti rendszer központosítása is külön feladatot jelent, amelyről végül múlt kedden sikerült megállapodniuk a tagállami pénzügyminisztereknek (VG, szeptember 8., 5. o.). Jellemző, hogy a közös uniós piacfelügyelet létrehozásának terve már jóval a válság előtt létezett, de a konkrét döntések meghozatalához a pénzpiaci összeomlás okozta sokkra volt szükség.
A nemzeti felügyeleti szervek és uniós intézmények bonyolult hálózatával szemben az USA ugyanakkor egészen más utat választott. A szövetségi berendezkedés miatt a széttagolt felügyeleti rendszer központosítására kevés esély lett volna politikailag – mutat rá a FAZ. Ehelyett egyszerűen megnövelték a jegybankként működő Fed felügyeleti hatáskörét, létrehoztak egy pénzügyi termékekre specializálódott fogyasztóvédelmi hatóságot, illetve egy a pénzügyminisztérium irányítása alatt álló pénzügyi stabilitási tanácsot.
Szintén fontos különbségként szokták még említeni, hogy az amerikai reform tartalmilag is koherensebb az uniós szabályozási terveknél. Az USA a vezető fejlett és feltörekvő gazdaságokat tömörítő G20 által követett irányvonallal összhangban a rendszerszintű kockázatok felismerésére próbálja helyezni a hangsúlyt. Ennek a törekvésnek egyik fő célja, hogy megakadályozza olyan óriási pénzintézetek működését, amelyek bedőlés esetén az egész pénzügyi szektor működőképességét kockáztathatják. Ezért a washingtoni pénzügyi tárca alá rendelt stabilitási tanács arra is jogot kap, hogy a túl nagynak ítélt cégeket egyes részlegeik leválasztására kényszerítse.
Az európai szabályozási terveknél azonban nem rajzolódik ki ilyen egyértelmű irányvonal. A kifejezetten a rendszerszintű kockázatot jelentő pénzintézetek csődbemenetelét szabályozó elem csak a német kormány által elfogadott nemzeti bankadó-törvénytervezet részét képezi, míg uniós szinten egyelőre várni kell egy ehhez hasonló javaslatra.
Bankadó: előre vagy utólag?
Bár az Atlanti-óceán mindkét partján be kívánják vonni a bankokat a pénzügyi válságok okozta terhek viselésébe, az európai és amerikai elképzelések igen eltérők. Miközben az uniós javaslatok egy újabb válság megelőzése érdekében, megelőzésképpen szednének bankadót, az USA-ban a bankmentések állami költségeinek egy részét szeretné ilyen módon viszszaszerezni a kormányzat. Igaz, a demokraták számára nem sok jót ígérő november 2-i kongresszusi választás előtti zavaros időkben már kérdéses lesz a törvény elfogadtatása.
Amint azt a múlt heti uniós pénzügyminiszteri találkozó megmutatta, a bankadó európai szintű bevezetése a tagállamok között is vitatott. A németek, franciák és britek által már elfogadott nemzeti modellek is eltérőek, amennyiben Berlin egy külön válságalapba, Párizs és London viszont közvetlenül a költségvetésbe folyatná a beszedett pénzt. A németek és franciák által támogatott pénzügyi tranzakciós adót azonban nemcsak az USA és több G20-állam, de a britek is elutasítják. JK
