Küszöbön a kínai szigor?

A gazdaság túlhevülésével kapcsolatos félelmek akár már az elkövetkező hónapokban a jüan felértékelésére késztethetik a hatóságokat Kínában. A kérdés egyelőre a pekingi vezetésen belül is vita tárgya, ám megfigyelők szerint az ellentétek ezúttal jóval enyhébbek, mint 2005-ben, az első felértékelési hullám megkezdését megelőző döntés idején. 2005 és 2008 között a jüan árfolyama mintegy ötödével erősödött a dollárhoz képest; a folyamatot Peking a gazdasági válság elleni védekezésül állította le.

Az árfolyam újbóli rögzítése alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Kína 2009-ben is 8,7 százalékos gazdasági növekedést érjen el, és ezzel a globális receszsziót is mérsékelje. Az export azonban tavaly még így is 20 százalékkal esett, márpedig a kínai bővülési modell alapja a kivitel: a hazai fogyasztás a világon egyedülállóan alacsony mértékben, 30 százaléknál is kevesebbel járul hozzá a gazdasági teljesítményhez. Peking a gondokon óriási volumenű élénkítéssel segített, ennek eredményeként ma a GDP-bővülés 95 százalékban a kormányzati beruházásoknak köszönhető.

És itt kezdődnek a bajok. A kormányzati kiadások legalább 20 százaléka a tőzsdéken és az ingatlanpiacon kötött ki. A foglalkoztatás fenntartására az állam infrastrukturális és ingatlanfejlesztési projektek özönét zúdította a gazdaságra; tavaly megkétszereződött az újonnan épült eladótér nagysága, a lakóingatlanok ára pedig 25 százalékkal emelkedett. Miközben a felhúzott felhőkarcolók üresen állnak, tovább épülnek az újak. A közgazdászok ugyanakkor nem egységesek annak megítélésében, hogy mennyire is veszélyes ez a jelenség. A japán jegybank szerint az áremelkedéseket alapvetően valódi kereslet idézi elő, ahogyan egyre többen költöznek a városokba, és a beruházók is inkább saját tartalékaikból, mint túlzott hitelfelvételből költekeznek. Azt azonban ez a jelentés is elismeri, hogy egyes tényezők felgyorsíthatják az ingatlanpiac túlhevülését: a külföldi, spekulatív tőke beáramlása és helyi kormányzatok ingatlanfejlesztési hevülete.

A borúlátóbb jóslatok éppen ez utóbbi terület, vagyis a helyi fejlesztések visszásságait emelik ki. A tavalyi GDP-növekedés oroszlánrészét adó infrastrukturális beruházásokat ugyanis 70-80 százalékban a helyi kormányzatok hitelfelvételéből finanszírozták. Az ő eladósodásuk óriási mértékben járul hozzá a makrogazdasági egyensúlyhiányokhoz: a hivatalos 20 százalékos GDP-arányos államadósság így valójában a 70 százalékot is meghaladhatja. A bankok kinnlevőségeinek 25 százaléka van a helyi kormányzatoknál, amelyek összességében a 80 százalékát vették fel a tavaly kihelyezett új kölcsönöknek. Egyes számítások szerint ez a „rejtett” adósság a kínai bankok saját tőkéjének a 225 százalékára rúg, így ha a helyi kormányzatok a hiteleiknek csak a 30 százalékát is nem lesznek képesek visszafizetni, a pénzintézetek tőkeállományának a kétharmada elveszik.

Hogy mindez a pekingi vezetést aggasztja-e, nem tudni. A szigorítást azonban a túlhevülés kézzelfogható jelei – elsősorban az infláció gyorsulása – is kikényszeríthetik. A fogyasztói árak emelkedésének üteme 16 havi csúcsot ért el februárban, és ez elemzők szerint nemcsak a banki tőketartalékokra vonatkozó szabályok ismételt szigorítására, az irányadó kamat megemelésére, de akár a jüan árfolyamának a fokozatos felértékelésére is ráveheti a jegybankot. Ez ugyanis a pénzkínálat csökkentésén és az import olcsóbbá tételén keresztül a monetáris szigorítás egyik eszköze lehet. BÁ