Medencéből a csúcsra

„Ha rosszul alakulnak a dolgok, ahhoz a leckéhez tartom magam, amit még szinkronúszóként tanultam gyerekkoromban: szorítsd össze a fogaidat, és mosolyogj!” – vallotta magáról egy interjúban Christine Lagarde, Franciaország gazdasági és pénzügyminisztere. Míg az úszómedencében csak országos bajnoki bronzéremig segítette ez a jelmondat, addig a pénzügyi világban 55 éves korára egészen a trónig, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) élére repítheti.

Az erősen Amerika-szimpatizánsnak tartott Lagarde korán megalapozta kapcsolatait a tengerentúlon, hiszen egyetemi ösztöndíjasként annál a William S. Cohen nevű kongreszszusi képviselőnél dolgozott, aki korábban az elsők között kérte Richard Nixon egykori amerikai elnök felmentését a Watergate-ügy miatt. Végül Párizsban szerzett jogászdiplomát, majd a neves amerikai Baker & McKenzie jogi iroda párizsi egységénél kezdett dolgozni. Hamarosan áttelepült a cég chicagói központjába, 1999-ben pedig át is vette az irányítását – ezzel ő lett a társaság történetének első női vezetője. Ekkor már a legnagyobb konszernek vezetőivel koccintgatott, és megtanulta, hogyan lehet közös nevezőre hozni a világ legkülönbözőbb részein élő nagy emberek eltérő álláspontjait – egy tulajdonság, amelyet az IMF vezetőjeként is hasznosíthatna. Befolyásának növekedését mutatja, hogy a The Wall Street Journal 2002-ben már az európai gazdaság öt vezető női személyisége között említette.

A nagypolitikával viszonylag későn, 2005-ben került kapcsolatba, amikor külkereskedelmi miniszter lett Dominique de Villepin kormányában. Az igazán nagy dobás azonban 2007 júniusában jött, amikor kinevezték gazdasági és pénzügyminiszternek. Lagarde azóta is élvezi Nicolas Sarkozy elnök bizalmát, így mára ő lett minden idők leghoszszabb ideje regnáló francia pénzügyminisztere. Elismertségét jelzi, hogy a Financial Times 2009-ben az év pénzügyminiszterévé választotta a gazdasági válság idején kifejtett tevékenységéért.

Lagarde-ot konzervatív politikusként tartják számon, aki vezetőként szívélyes és diplomatikus, de egyúttal hatékony és keménykezű is. „A pénzügyi piacok minden, korábban elszabadult részét ismét kontroll alá kell vonnunk, legyen szó országokról, intézményekről vagy egyénekről” – írta a közelmúltban a Handelsblattban megjelent cikkében.

Nem mutatkozott lágyszívűnek az aktuális problémák megoldásával kapcsolatban sem: „Görögországnak eredményeket kell szállítania a privatizáció és a reformok terén, ugyanis gyakorlatilag ez a feltétele az EU esetleges újabb segítségének” – nyilatkozta nemrég a Der Standardnak, majd kerek perec kijelentette, hogy adósságátstrukturálás márpedig nem lesz.

Ami a magánéletét illeti, a Baker & McKenzie vezéreként még azt is bevállalta, hogy hetenként ingázzon amerikai munkahelye és Franciaországban maradt két fia között. A fiúk azóta felnőttek, ő pedig állítólag második házasságára készül, ezúttal egy marseille-i vállalkozóval. Hogy a politikus asszonyt férfiügyekben sem kell félteni, bizonyítja a Die Welt által idézett, egyik barátnőjével megosztott elmés megjegyzése: „A férfiak nem bonyolultak: a jóképűeknek mondd azt, hogy okosak, az okosoknak meg mondd azt, hogy jóképűek.” Az azért borítékolható, hogy Lagarde IMF-elnökként már nem hangoztatná ezt a bölcsességet – főleg nem a Strauss-Kahn-ügy után.

Francia–mexikói párharc

Christine Lagarde tegnap hivatalosan is jelezte, hogy harcba száll az IMF Dominique Strauss-Kahn lemondása után megüresedett vezetői posztjáért. Míg az európai nagyhatalmak egységesen támogatják a francia politikust, és José Manuel Barroso az Európai Bizottság nevében állt a jelölés mögé, addig a nagy feltörekvő országok (Brazília, Kína, India, Oroszország és Dél-Afrika) más álláspontot képviselnek. Közös közleményben jelezték: szakítani kellene azzal a hagyománynyal, hogy az intézményt csak európai politikus vezetheti, és a nemzetiség helyett a kvalitások alapján kellene választani. Lagarde ellenfele Augustin Carstens, a mexikói jegybank vezetője, az IMF egykori vezérigazgató-helyettese lehet.