Inflációs dilemmák világszerte

A fejlett országok egyelőre kivárnak, a fejlődők egy részében azonban már megkezdődött a jegybankok harca a gyorsuló infláció ellen. A drágulás világszerte elsősorban az energia-, a nyersanyag- és az élelmiszerárakban jelentkezik: az energiahordozók átlagosan közel 20 százalékkal kerülnek többe, mint három hónappal ezelőtt, de például a cukor, a kukorica, a szójabab vagy a kávé ennél is nagyobb mértékben drágult. Bár az infláció gyorsulása elsősorban a már ismét jó erőben lévő feltörekvő gazdaságokat sújtja, annak hatása alól a fejlettek sem tudják kivonni magukat.

Az Eurostat pénteken nyilvánosságra hozott adatai szerint az eurózónában a fogyasztói árak emelkedésének üteme decemberben több mint kétéves csúcsra, a novemberi 1,9-ről 2,2 százalékra szökött. Az Egyesült Államokban egy nappal korábban a decemberi termelői árakra vonatkozó statisztika utalt az infláció felpörgésére: azok az előző hónapban 1,1 százalékkal emelkedtek a novemberi 0,8 után. Nagy-Britanniában az elemzők a fogyasztóiár-növekedés négyszázalékos tetőzését jósolják az elkövetkező hónapokra; ez a kétszerese lenne a brit jegybank inflációs célkitűzésének.

A fejlett országok jegybankjai azonban egyelőre nem aggódnak – legalábbis annyira nem, hogy változtassanak példátlanul laza monetáris politikájukon. A múlt héten az Európai Központi Bank és a brit jegybank sem emelt rekordalacsony (1, illetve 0,5 százalékos) irányadó kamatán, Ben Bernanke, az amerikai Fed elnöke pedig még csak a „deflációs veszély mérséklődéséről” beszélt.

Ezekben a gazdaságokban a jegybankok alighanem abban bíznak, hogy az energia- és nyersanyagárak emelkedése átmenetinek bizonyul: tény, hogy az ezektől megtisztított maginfláció jóval lassabb drágulásra utal. Ez érthető is, hiszen a fejlett országok gazdaságai még meszsze nem tértek magukhoz a globális válságból, olyannyira, hogy a jegybankok az alacsony kamatlábak mellett kötvényvásárlásokkal is igyekeznek kivenni a részüket az élénkítésből. Ám itt újabb csapda rejtőzik, hiszen a likviditás bővítése megint csak az inflációs nyomást erősíti, és igencsak nehéz feladatnak ígérkezik a megfelelő időpont kiválasztása a szigorítás megkezdésére. Intő példa erre a 70-es évek meglóduló – két számjegyű – inflációja: akkor nagyon nem sikerült megbecsülni, hogy a válság nyomán kialakult kapacitásfelesleg mekkora helyet is hagy az inflációmentes monetáris ösztönzésnek.

Jean-Claude Trichet, az EKB elnöke mindenesetre a múlt heti kamatdöntés után azt hangsúlyozta, hogy a pénzintézet „soha nem zárta ki” az irányadó ráta megemelésének a lehetőségét, és hogy az infláció elleni harc „független” az eurózóna bankrendszerének megerősítését célzó lépésektől. Trichet határozottsága nyomán az elemzők most már az előzőnél némileg korábbi kamatemelésre számítanak, de még így is csak az év vége felé. Sokan egyébként úgy vélik, az inflációval szembeni eltökéltség oka részben az lehet, hogy korábban Németország részéről kritika érte az EKB-t az adósságválsággal küszködő eurózóna-államok államkötvényeinek a felvásárlása miatt.

Miközben azonban az európai jegybank eltökéltsége egyelőre csak szavakban mutatkozik meg, addig több ázsiai ország már bizonyságát is adta annak, hogy kész mindent megtenni az infláció letörésére. Kína pénteken alig több mint két hónapon belül immár negyedszerre emelt a bankok kötelező tartalékrátáján. Az 50 bázispontos növelés január 20-tól érvényes, és ezzel a legnagyobb pénzintézetekre rekordmagas, 19,5 százalékos tartalékolási kötelezettség hárul majd. A lépéssel Peking a túlzott pénzbőségnek kíván véget vetni, amely immár a társadalmi békét fenyegető inflációhoz vezetett; a fogyasztói árak drágulásának üteme novemberben 28 havi csúcsra, 5,1 százalékra szökött. A dél-koreai vezetés ugyancsak „nyílt háborút” hirdetett az infláció ellen, és ennek jegyében a múlt héten negyed százalékponttal emelte meg az irányadó kamatlábat.

Nem minden fejlődő ország követi azonban a kínai és a koreai utat. Sokak számára az okoz ugyanis fejfájást, hogy a kamatemeléssel csak tovább ösztönöznék a spekulációs célú tőkebeáramlást, amely maga is hozzájárul az infláció gerjesztéséhez. Hasonló a probléma a nemzeti valuták gyorsabb erősödésének engedélyezésével: az ugyan az olcsóbbá váló importon keresztül enyhítené az inflációt, de megint csak tápot adna a forró pénzek beáramlásának.