Európa nem változik – a fegyverkezésben is széthúz, különutas nukleáris programok indultak be

Európa „atomizálódik” – azaz számos európai állam gondolkodik atomfegyverek kifejlesztésén. Technikailag ez a legtöbb iparilag a fejlett kategóriába sorolt állam számára nem jelent kihívást. Hogy értelmes dolog-e milliárdokat belefeccölni? – az már más kérdés. 

Európának alig pár száz nukleáris fegyvere van. A potenciális ellenfélnek, Putyin Oroszországának – hivatalosan – körülbelül hatezer atomfegyvere van. Hogy ebbe beleszámítják-e a „kicsiket”, a Hirosima felett 1945-ben robbantotthoz hasonló pusztító erejű taktikai atomfegyvereket – nem tudjuk. E sorok írója még nem látott olyan felsorolást, amelyben kategorizálták volna az atomfegyvereket 

• taktikaiakra, 
• néhányszor tíz kilotonnásokra és 
• stratégiaiakra, több száz kilotonnásokra, valamint 
• megatonnás óriásbombákra. 

Így csak becslésekre hagyatkozhatunk. 

A Szovjetunió ezt a számot a hetvenes évek végére érhette el. Azaz ma az oroszoknak a hivatalosan bevallott 5600-6000 darab lehet, hogy van még három-négyszer 6000 darab nem bevallott, raktárban porosodó nukleáris fegyvere. 

A cél és az eszköz – hogy jut el a célig az atomfegyver?

Ezzel és a ténnyel szembeállítva, az atomfegyverrel rendelkező nyugat-európai államok területe elenyészően kicsi a világ legnagyobb államához, Oroszországhoz képest, kérdéses, hogy Nyugat-Európának érdemes-e katonailag szembeszállni Moszkvával?

Ám a kifejlesztett robbanófejet el is kell juttatni a célig – az európai államok esetén ez nagy valószínűséggel Oroszország (és esetleg a Moszkvával szövetséges Belorusszia) iparának nagyságrendje. Ez jelenti a fő problémát. Repülőgéppel legfeljebb úgy lehet atomrobbanófejet célba juttatni, ha a gép egy rakéta első fokozatának szerepét tölti be, elindítja az atomrobbanófejes cirkálórakétát, taktikai ballisztikus rakétát. (Atomrobbanófejen ma már elsősorban a termonukleáris, többlépcsős, fúziós, atommag-egyesítésen alapuló láncreakciós magfegyvert értik. A köznyelvben azonban mindezt „atomfegyverekként” emlegetik.)

Az oroszok már rég megoldották

Ezt, a repülőgépet mint az atomrakéták első fokozatát alkalmazó módszert csinálják az ukrán háborúban az orosz, immáron több évtizede szolgáló, nem a legújabb, de bivalyerős két motorral repülő MiG–31K nehéz vadászgépek, amelyek atomrobbanófejjel is felszerelhető, de az ukrán háborúban eddig kizárólag hagyományos repesz-romboló, üzemanyag-levegő keverék alapú vagy kazettás robbanófejet juttattak célba. 

• Az Iszkander-M taktikai ballisztikus rakétáról van szó amelynek súlya majdnem négy tonna, hatótávolsága ismeretlen. 
• Hivatalosan benne van a korábban egyezményekkel szabályzott 500 kilométeres korlátban (földi indítás esetén). 
• Ha légi indítást alkalmaznak (mint az Iszkander-M esetében), a rakéta maximális hatótávolságát minimum 100 kilométerrel megnövelhetik. 

Visszatérve az európai atomfegyver-fejlesztésekre ennek a programnak a fenti hordozóeszköz-probléma miatt csak a legnagyobb hadiiparú és beruházási eszközökkel rendelkező európai államoknak, elsősorban Németországnak és Olaszországnak van esélye.

Ami a hordozóeszközt illeti,

(és feltehetően meg voltak a tervek az „amerikai” rakéta, az interkontinentális ballisztikus rakéta – mai angol betűszóval ICBM megépítésére is.) A V–2 hordtávolsága 300-320 kilométer volt, nagyjából megfelelt a mai taktikai ballisztikus rakétákénak.

Európa magára maradt – atomfegyverek nélkül

Országonként a helyzet a következő: az USA NATO-ból való kiválása ma még szinte felmérhetetlen és megoldhatatlan problémák (mint a ballisztikus rakéták elleni védelem megszervezése) elé állítaná a magára maradó Nyugat-Európát, amelynek közös rakétavédelmében szinte kizárólagos szerepet játszanak az amerikai rendszerek. 

A tengeri (hadihajókra) telepített Aegis és ennek szárazföldi változata, az ugyancsak az amerikai haditengerészet által üzemben tartott Aegis Ashore rövid és közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták ellen védő rakétarendszerek (BMD) 

• a romániai Deveseluban 2016 óta, míg a 
• hatalmas késéssel elkészült hasonló északkelet-lengyelországi Redzikowóban tavaly óta védik kontinensünk nagy részét az Oroszország, Kína, Irán, Észak-Korea felől esetleg indított rakétákkal szemben.

Ezt a rendszert kiegészítendő a nagyobb nyugat-európai államok, amelyek anyagi lehetőségei megengedik: saját, igaz, kevésbé hatékony rakétavédelmi rendszert állítanak fel. Ilyen például 

Ennek első eleme (a feltehetően Berlint védő) a brandenburgi Schönewaldéban telepítve már elérte a működőképesség első fokozatát – írta a Tagesschau című lap. 

A különutas franciák

Franciaországnak – mint az egyetlen EU-tagállamnak – saját atomütőereje van, amely mintegy 290 nukleáris robbanófejből áll.  

• Ezek nagy része (240 robbanófej) a négy francia tengeralattjárón elhelyezett és onnan indított ballisztikus rakétákon van. 
• Továbbá 50 robbanófejet a francia Dassault művek által gyártott Rafale vadászbombázókon elhelyezett légi indítású cirkálórakéták juttatnak célba. 
• A franciáknak a hidegháború zárószakaszában (1991–1992) 540 nukleáris robbanófejük volt, amit később jelentősen csökkentettek, de a célba juttatási eszközöket korszerűsítették.

 Sky Defender néven a francia fegyverkonszern, a Thales saját integrált lég- és rakétavédelmi rendszert készít elő.

Párizs az olaszokkal szövetségben az eddig Európával, a többnemzetiségű MBDA vállalkozással közösen gyártott SAMP/T (Mamba) közepes hatótávolságú lég- és rakétavédelmet szolgáló rakétáit most tovább korszerűsíti. Az új fegyverrendszer neve SAMP/T NG – és 2035-ig bevetésre készen kell állnia.