Akadémiai népzene

Gyimestől Szatmárig, Palócföldtől a Délvidékig szinte a Kárpát-medence zeneileg szinte minden karakteres tájegységét bejárhatja, aki jegyet vált a koncertközpontként megújult Zeneakadémia november 6-i koncertjére.

Az építéskori szecessziós szépségét teljes egészében visszanyerő – mennyezeti és faldíszítése okán a művészetek ligeteként is emlegetett – Nagyteremben a Népzene Tanszék tanárai és növendékei utaztatják meg a nagyérdeműt. A vidékenként és nemzetiségenként külön-külön is rendkívül gazdag zenei kincs megosztása különleges feladat. „Egy komolyzenész értelemszerűen tisztában van azzal, hogy Bachot vagy Beethovent játszik, de a népzenész számára a nehézség abban rejlik, hogy nincs kottája, amire rá lenne írva a szerző. Ez az információhiány olyan mértékű dallam- és stílusismeretet követel meg a népzenésztől, amire általában sem a komolyzenészek, sem a közönség nem gondol” – foglalta össze a műfaj jellegzetes nehézségét, egyben gyönyörűségét nemrég egy interjúban Richter Pál, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének vezetője.

A rendkívüli népszerűségnek örvendő zenei műhely bár meglehetősen fiatal, mégis bő százéves hagyományt visz tovább. A magyar népdalkultúra megismertetésének és elismertetésének Bartók és Kodály által útnak indított nemes tradícióját, amely a táncház-mozgalom sikerének és legújabb kori reneszánszának köszönhetően ma is egyértelmű jelen idő. Nem szólva a műfaj kortárs magyar kultúrát ezernyi módon megtermékenyítő elementáris erejéről. A népzene Magyarországon egyenjogú zsánerként is jelen van és virágzik. Sőt, a népi muzsika a pódiumon, eredeti közegéből kiszakítva, jobbára nagyvárosi kulisszák közt szocializálódott művészek által előadva is elementáris erejű.

A két éve az UNESCO által az emberiség szellemi kulturális örökségeinek listájára felvett táncház-mozgalomnak is munícióval szolgáló, az idők során akadémikus tudománnyá érett népzene avatott művelői ebből a tudásanyagból adnak ízelítőt. Ahogy Agócs Gergely, a Hagyományok Házának népzenész-néprajzkutató munkatársa fogalmazott az UNESCO lista kapcsán, „nem a hagyományok újraélesztése az igazi hungarikum”.

Ennél sokkal fontosabb – a biológiai sokféleség párhuzamával élve – a faluról falura, tájegységről tájegységre változó kulturális, zenei diverzitás, amelyet a magyar táncházmozgalom, a maga szórakoztató funkciójában, életben tart. „Ha például a csárdásra kerül a sor, mi nem egy általában vett csárdást említünk, mert olyan nincs. Mást és mást értenek rajta Somogyban vagy Kalotaszegen, hisz a csárdás lehet lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, jártatós, ugrós, mártogatós vagy épp szökős is...”

A sokféleségben rejlő egyetemességről a Zeneakadémia Nagytermének közönsége saját maga is meggyőződhet november 6-án, a művészképző tanszékeit bemutató Élesben koncertsorozat nyitó estjén.