Odébbállni nincs értelme - interjú Fekete Györggyel

– Azt mondják a Magyar Művészeti Akadémia lett most a legfontosabb kulturális szervezet Magyarországon. Ezzel egyetért?
– Szellemi értelemben feltétlenül, hiszen ez egy olyan köztestület, amely a magyar művészeti élet szinte teljes keresztmetszetét átfogja, de a kulturális életben fontos díjak, szakbizottságok és testületek munkájában is meghatározó szerepe lesz közreműködési jogokkal. A pénz és kompetencia tekintetében már nem az Akadémia a legfontosabb szervezet. Hiszen miközben az akadémia 2,5 milliárd forintból gazdálkodhat, kulturális célra különböző minisztériumokon és alapokon, valamint az önkormányzatokon keresztül 105 milliárd forintot fizet ki az állam. A magyar művészet élvonala itt van az akadémián és sokkal kiegyensúlyozottabban és hitelesebben képvisel a szakmákat, mint eddig bármilyen szervezet. Nem csupán azért, mert mintegy ötven Kossuth díjas és harmincöt érdemes és kiváló művészünk van, de társadalmi elismertség szempontjából is.

– Ön szerint miért akkor ez az óriási ellenállás?
– Emberi kicsinyesség, hiúság, személyes érdeksérelmek és talán az irigység okán, azokból a körökből, akik a kultúrafinanszírozás eddigi rendszerének a haszonélvezői voltak. Ez egy cselekvéssorozat következménye, tehát számítottam vitákra és még támadásokra is, igaz bizonyos reakciók minőségébe azért belesápadok a csodálkozástól.

– Ön is tett azért meglepő kijelentéseket. Azok közül, ami kritikaként elhangzott, jogos bírálat, észrevétel nem is volt?
– De: ha a stílusomat kritizálták, az bizonyos esetekben jogos volt. Amikor az ember nagy dolgot vállal, meggyőződése szerint cselekszik, ettől egy felfokozott érzelmi állapotban létezik. Nem vagyok hivatalnok típus és való igaz, hogy amikor az ember indulatos, néhány rossz mondata is elszalad.

– Van olyan, amit ezek közül a rossz mondatok közül megbánt?
– Van olyan ezek között, amit azzal a felületességgel, vagy szándékkal kaptak fel, hogy sértően félremagyarázhassák. De ezt is inkább sajnálom, mint bánom.

– Azok közül, akik kiléptek az akadémiából, azóta beszélt valakivel?
– Nem, de nem is nekem kéne keresnem őket, hanem fordítva. Persze, ha keresnek az megakaszthatja a logikájukat: mert amit hallanának, attól boldogok lehetnének, de ők valószínűleg nem ezt szeretnék, hanem igazolást a felháborodásukra.

– Megtalálnák? Úgy értem, Önben van nyitottság arra, hogy tisztázzák a sérelmeket?
– Természetesen. Az életművem a bizonyítéka, hogy a koordinációban és az együttműködésben hiszek. Tervezőként magányos hősként nem lehet alkotni. Nem volt ritka, amikor húszféle szakiparral kellett dolgozni egy közös célért, ez egyetértés nélkül aligha lett volna elképzelhető.

– Nem is volt olyan pillanat az elmúlt hónapokban, amikor megfordult a fejében, hogy lemond?
– Nem volt. Az a felhatalmazás, amire három évre megválasztottak, kötelez. Ráadásul ez a vállalás olyan jelentőségű lehetőség, ami a magyar művészvilágnak még soha nem volt birtokában. Végigcsinálom, odébbállni nincs értelme, a támadások attól egyébként sem szűnnének meg.

– Mondjuk, az talán lehűthetné a kedélyeket, ha az akadémia  programjai közül valami kézzelfogható eredménye is lenne már a működésének.
– Való igaz, minden szempontból jobb lett volna úgy, ha a Vigadó épülete elkészül addigra, amikor a törvényt kihirdették, hiszen ez az egyik olyan helyszín, ahol az álláspontunkat és szándékainkat egyértelműen és vizuálisan is ki tudjuk majd fejezni.

– A másik helyszín a Műcsarnok, ami miatt sokan azért tiltakoznak, hogy az MMA megkapja az épület tulajdonjogát és művészeti kérdésekben is megfogalmazhatja véleményét. Mi a tervük vele?
– Még várjuk a kormány döntését, de a terveink szerint itt valósulna meg a Nemzeti Szalon rendszere. Ez abból a gondolatból fakad, hogy a négy vizuális művészeti ág, az iparművészet, a képzőművészet, az építészet és a fotóművészet számára legyen országos bemutatóhely. Ilyen harminc éve nincs. Európában egyébként nagyon sok országban vannak művészeti akadémiák, van ahol több is és a többség hasonlóan önálló. A tavalyi törvény tehát történelmi adósságot törlesztett és ezzel például azt az antidemokratikus helyzetet is felszámolja, hogy ezeknek a művészeteknek az alkotói régóta nem rendelkeznek méltó bemutatkozási lehetőséggel itthon.

– Erről azt mondják az ön kritikusai, hogy ezzel olyan struktúrákat támaszt fel, amelyek a magyar képzőművészet történetében a legmaradibb elképzelésekhez kapcsolódtak.
– Ezt nem is értem, hogy ezt honnan veszik. Az nem maradi, hogy az iparművészetről, a képzőművészetről, az építészetről és a fotóművészetről a rendszerváltás óta nincs teljes áttekintés? A nemzetközi művészet vérkeringésébe bekapcsolódni, ez maradi volna?

– Biztosan attól tartanak, hogy nem lesz objektív, túlhangsúlyozza a nemzeti elköteleződést, mint a minőség mércéjét.
– Ez nem igaz. A művészi minőségben benne van ez az érzelemvilág, ami sok kortárs műből sajnos hiányzik.

– Jövő novemberig mit tervez még tenni az akadémia élén?
– Az életkoromnál fogva is, nyilvánvalóan ez az utolsó nagy építkezés az életemben és azt szeretném, ha addigra kialakulna az ideális működés rendje. Májusra 100 új rendes tagunk lesz és decemberig 50 új levelező tagot is meghív az akadémia. Ősszel megjelentetünk egy folyóiratot, a Vigadó épületét konferenciák, kiállítások, színházi produkciók töltik meg. Elkezdtünk egy portréfilmekből álló sorozatot, amely az akadémia tagjainak életét és munkásságát mutatja majd be, egy adattár és egy digitális archívum létrehozásához is hozzáfogtunk. Az persze majd jóval utánam következik, hogy úgy reprezentálhassuk a magyar kulturális életet, mint az MTA a magyar tudományt több, mint 150 éve.

– Családi indíttatás volt, hogy iparművészettel kezdett foglalkozni?
– Egy tordai, erdélyi református pap családból származom és a felmenőim, mind született kézművesek is voltak. Ma is emlékszem, ahogy édesapám, aki szintén református lelkész volt, úgy készült a prédikációira, hogy közben meditációs szinten alkotott: perzsaszőnyeget szőtt.

– Utoljára mit tervezett?
– Az Iparművészeti Múzeumban az ősszel egy famozaik kiállításom volt, a világon még nem ismert új technikával.

– Igen gazdag életműve, sok megbízása volt az egész pályája során, a politizálásban annak idején mégis mi vonzotta?
– Teljesen természetes volt akkoriban, az értelmiség jelentős része érezte annak a lehetőségét, hogy részt vegyen egy félévszázados adósság rendezésében és a felelősségét a közélet alakításában felvesse. A politikai kultúrának és a mai értelmiségnek kritikája, hogy ez jóideje nem ilyen egyértelműen működik.

– Szóval akkor mégsem fütyül a demokráciára?
– Egész életemben, minden idegszálammal azt szerettem volna – hogyan fütyülhetnék. A mostani azonban nem egy igaz demokrácia, hanem olyan, ami ugyan strukturálisan, intézményi szinten rendben van, de a kötőanyagával, az emberrel, nagy baj van. Nem ilyen demokrácia után áhítoztam, hanem, amiben a rossz dolgok elleni fellépés, de a jó dolgok iránt érzett boldogság is jelen van. Mindig minden ellen harcolni, önmagában nem demokrácia. Ahogyan liberalizmus sincs nálunk, csak liberálizmus, ami arról szól, hogy miközben  mások szabadságkorlátainkat bármikor átléphetik, az alapvető problémák közelébe másokat nem engednek, tabuik vannak. Itt lenne az ideje 23 év után a valódi párbeszédnek: az üvöltözés helyett az értelmes vitának.

– Ön szerint az milyen?
– Amikor az értékeléshez a személy helyett a mű nézőpontjához viszonyulunk. Nem embereket hasonlítunk emberekhez, filozófiákat filozófiákhoz, hanem hagyjuk, hogy művek versengjenek művekkel, de versengjenek, ne pedig harcoljanak.
– Nyolcvan éves, azt mondja, az akadémia az utolsó nagy építkezés az életében. Azután, visszavonul?
– Eszem ágában sincsen. Rengeteg tervem, ötletem és energiám van még és egy csodálatos műtermem, ahol halálomig dolgozni szeretnék.