Vérben úszik az arab tavasz

Az év végéig akár 300 ezer szír – és ugyanennyi más nemzetiségű – migráns érkezhet Európába. A menekültkrízis kezelésének legfontosabb eleme a közel-keleti térség békéjének visszaállítása – emellett tesz nap mint nap hitet az USA és 60 országból álló szövetsége, miként a konfliktusba újonnan beszálló Oroszország is. Látszólag azonban nem sok minden történik az esetenkénti légi csapásokon kívül. A helyzet megértéséhez érdemes tisztán látni az ügy hátterét is – már ha egyáltalán ez lehetséges.

Szíria „Posztamerikai Közel-Kelet” – így jellemzi a térséget lapunknak Csicsmann László, a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának dékánja. Az arab tavasz 2011-es forradalmai egy olyan térséget destabilizáltak, amelyben az amerikai kül- és katonapolitika okán hatalmi vákuum alakult ki. Az utolsó amerikai csapatok épp készülnek elhagyni Irakot, amelyet minden erőfeszítésük ellenére sem sikerül pacifikálni, sőt. A korábbi szunnita uralkodó osztályt síita iszlamisták váltották fel Bagdadban, miközben Szíriában a síita alavita hatalmi elitet a szunnita lázadók igyekeztek elmozdítani. Egyiptom, Líbia és Jemen is belső harcoktól volt hangos – miközben számtalan apróbb és nagyobb terrorszervezet jelent meg a térségben.

„Az USA külpolitikai prioritásai megváltoztak az elmúlt években – jelentette ki Csicsmann. – Obama elnök megválasztását követően az amerikai külpolitika egyre inkább a csendes-óceáni térség felé fordult, felértékelve a Kínával, Indiával és más távol-keleti országokkal való amerikai kapcsolatokat.”

A Közel-Keletet, amelyről a 90-es évek elején kiszorult Oroszország, immár az USA is magára hagyta. A szuperhatalmak látszólagos visszaszorulásával párhuzamosan nőtt meg Irán hatalmi étvágya. A szír belső konfliktus innentől kezdve csupán látszólagos vagy részleges polgárháború. Az al-Aszad embertelen diktatúrája ellen lázadók és a rájuk küldött, de inkább dezertáló katonákból szerveződött Szabad Szíriai Hadsereg (SZSZH) a demokratikus Nyugatról nézve az egyetlen legitim erővé vált Szíriában. Ők lettek a szabadságharcosok, akik a diktátor elnyomása alól próbálják felszabadítani népüket.

Iráni szemszögből azonban mindez inkább szunnita (vagyis elítélendő) lázongás volt, amely egy baráti síita kormány ellen szervezkedett – nem utolsósorban pedig Teherán esélyt látott Szaúd-Arábia (a világ legnagyobb olajtermelő állama, az OPEC vezetője) befolyásának megtörésére. Irán ezért Szíriába vezényelte a Hezbollah síita terrorszervezetet, megsegítendő al-Aszad harcát.

Az Irakban csak szárnyait bontogató Iszlám Állam Szíriában talált igazán magára. Csicsmann arra hívta fel a figyelmet, hogy míg Európából egy brutális halálbrigádnak tűnik az IS, addig a helyi szunniták, akiket Irakban és Szíriában is elnyomott a síita hatalom, felszabadítóként üdvözölték az IÁ katonáit. A radikális iszlamisták egyszerre hirdettek háborút al-Aszad hatalma és az ellene fellázadókkal szemben is.

A szaúdi–USA–SZSZH-koalícióval kezdetektől szemben álló al-Aszad–Irak–Irán tengely viszonyait tovább bonyolítja a kurdok helyzete. Az iraki központi hatalom megrendülésével az ország északi régióiban lényegében létre jött egy autonóm kurd állam, amelynek hathatós támogatásával alakultak meg a Népvédelmi Egységek – céljuk a kurdok lakta területek megóvása. A régió politikai és közigazgatási szétesése ugyanis esélyt teremtett a kurdok számára a független Kurdisztán kikiáltására. Ezzel viszont Törökország tyúkszemére hágtak. Ankara – bár a frontvonalban szenvedi meg a szír belháborút – az Iszlám Állam vagy al-Aszad hadainak támadása helyett a kurd állásokat lövi nagy erőkkel.

Az összes szemben álló fél felsorolása terjedelmi okok miatt lehetetlen. Egyes becslések szerint az ezret is meghaladja a kisebb-nagyobb katonai erővel rendelkező, lázadó milíciák száma. Ezek között sem a célokban, sem az ellenségek tekintetében nincs egység. Csicsmann László szerint 2014-re a Nyugat azzal a dilemmával szembesült, hogy ha az Iszlám Államot és más szélsőséges csoportokat támad, Aszadot erősíti, ha fordítva, akkor a dzsihádistákat. Megjegyezte: Szíriában a mérsékelt lázadók is radikálisok, csak a többi csoport kontextusában tekinthetők „mérsékeltebbnek”.

A Nyugat elbizonytalanodását legjobban épp a tétlensége jelezte. Bár 60 országból álló koalíció biztosította az USA-t a beavatkozás jogosságáról, az Egyesült Államok néhány bombázáson túl nem avatkozott be a háborúba. Miközben egyre egyértelműbbé vált, hogy a Nyugat számára a legjobb forgatókönyv a szíriai rezsim erősödése, ami rendet és stabilitást biztosít – vélte Csicsmann –, senki sem volt, aki ezt ki merte jelenteni, miután körülbelül kétszázezer ember halála írható Aszad számlájára. (Washington tett egy kísérletet a probléma „kiszervezésére”: elérte az iráni atomprogram pacifikálását és a Teheránnal szembeni nemzetközi embargók felfüggesztését. Cserébe azt remélte, hogy Irán rendet tesz a térségben. A számítás nem jött be.)

Az USA és az EU helyett viszont Oroszország kimondta: Aszad nélkül nem lehet béke Szíriában. Putyin elnökként soha nem titkolta, hogy vissza akarja szerezni országa elvesztett nagyhatalmi státusát. Ehhez kapóra jött az USA által magára hagyott, ezernyi érdek feszítette térségben eljátszani a „rendrakó” szerepét. Moszkva hetek alatt tető alá hozott egy síita koalíciót: az oroszok és Aszad mellé sorakozott fel Irán, Irak és újabban Egyiptom is. Az intenzív orosz katonai jelenlét egyértelművé tette: a térségben az történik mostantól, amit Putyin akar. Márpedig Moszkva érdeke, hogy a szunnita SZSZH és a hozzá hasonló, lázadó erők gyorsan eltűnjenek a térképről, hogy Aszad seregei újra az irányításuk alá vonhassák Szíria nagyobb részét.

Ehhez kapóra jön az Iszlám Állam, amely szintén ellenségként tekint a forradalmárokra – tehát Moszkvának esze ágában sincs gyengíteni az IS-t. Kimondatlanul is saját céljait segítő, szárazföldi haderőként tekint a terroristákra. (Moszkva erejét jelzi, hogy szeptember végén Putyinnál járt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a katonai és hírszerző vezetőivel együtt, hogy a szír válságról egyeztessenek. Vagyis az USA megkérdőjelezhetetlen közel-keleti szövetségese – amely megorrolt Washingtonra az iráni atomprogram legalizálása miatt – szintén Putyintól várja a megoldást.)

A migrációs nyomás és az orosz beavatkozás lépéskényszerbe hozta az uniós államokat. Már Angela Merkel német kancellár is pedzegeti: a szír válság megoldása érdekében akár Aszaddal is hajlandó tárgyalni. Eközben csupán gyámoltalan tiltakozásra futja a NATO-tagoktól, amikor az orosz gépek a szövetségesnek tekintett SZSZH-állásokat támadják.
A megoldás még nem is körvonalazódik – ám nehezen képzelhető el az oroszok és Aszad nélkül a tárgyalások elkezdése.

Szíriában harcoló csoportok

Bassar el-Aszad

A most 50 éves diktátor 2000-ben örökölte apjától – aki az 1970-es puccs óta vezette az országot – az elnöki posztot. Minthogy az al-Aszad család az iszlám síita irányzat alavita ágának híve, így e csoport alkotja a társadalmi elitet, szemben a többségi szunnita lakossággal. Szíria az iraki diktátorral, Szaddám Huszeinnel szemben már a 80-as évek óta Irán szövetségesének, valamint a Hezbollah és a Hámász támogatójának számít. Aszad milíciái ellenőrzik Damaszkuszt és a tengerparti térségeket.
Iszlám Állam (IS)

Szélsőséges szunnita terrorszervezet, amelyet 2003-ban alapítottak. Első célkitűzése az amerikai csapatok által megszállt, majd a síita többség által „elnyomott” Irak szunniták lakta területeinek „felszabadítása”, és azon kikiáltani a Levantei Kalifátust – utóbbit tavaly nyáron meg is tettek. A szír polgárháborúhoz csatlakozva immár Szíria szunnita régióit is magának követeli az IS. Valódi katonai sikereket Szíriában tudnak felmutatni, ahol egyre intenzívebben terjeszkednek a lázadók és al-Aszad erőinek rovására. Szabad Szíriai Hadsereg (SZSZH) Al-Aszad diktatúrája az ellenzéki tüntetések során egyre többször és kegyetlenebb módon vetette be a hadsereget. Ennek hatására rengeteg katona dezertált, majd tisztek is követték a példájukat. Végül Rijád al-Aszad korábbi repülős ezredes vezetésével 2011 nyarán megalakult az SZSZH. Az alapvetően szunnita haderőt a török, az amerikai és a szaúdi kormány is támogatta, elismerve őket a lázadók fő erejének.

Mára azonban elvesztette vezető szerepét a több száz lázadó szervezet között, az USA pedig felfüggesztette a kiképzési támogatását. Kurdok (YPG) A Népvédelmi Egységek (YPG‎) Észak-Szíria kurd, önvédelmi fegyveres csoportja. A 2011-ben alakult szervezet kezdetben védelmi szerepet töltött be: harcolt minden olyan csoport ellen, amely megpróbálta átvenni az irányítást a kurd területeken. Erős támogatást kap a szomszédos, észak-iraki kurd területekről, miközben Törökország – az IS elleni harc örvén – rendszeresen támadja az YPG állásait nehéztüzérséggel. Mindeddig a kurdok vették fel legsikeresebben a harcot az IS ellen.

Hezbollah Libanoni, síita politikai és katonai szervezet, eredetileg az 1982-ben Libanonba bevonuló izraeli csapatok elleni milíciaként jött létre, tagjait az iráni és a szír állam képezte ki. 2013 májusában csaknem tízezer emberrel csatlakoztak a harcokhoz a kormányhű erők oldalán. A Hezbollah csatlakozása a polgárháborúhoz Libanonba is importálta a harcokat – az ország ismét az összeomlás szélén áll, nem kis részben a Szíriából érkezett 1,2 millió menekült miatt.

Al-Nuszra Front

Az SZSZH mellett a legjelentősebb és legnagyobb befolyással rendelkező szunnita fegyveres csoport, amely 2011-es megalakulásakor dzsihádot hirdetett a szír rezsim ellen – emellett ellenségnek tartja az USA-t és Izraelt. Az al-Kaidához fűződő kapcsolata miatt – bár céljaik, egy szunnita vallási alapon működő állam létrehozása, azonos –, hadban állnak az IS erővel is. Bírálják Törökországot a kurdokkal szembeni erőszak miatt, miközben folyamatosan hajtanak végre terrortámadást más vallásúak ellen.
A felsorolt haderők mindegyikét vádolják – megalapozottan – háborús és emberiesség ellen elkövetett bűnökkel.

Síiták és szunniták

Az arab világ háborúinak szinte mindegyikét síiták vívták szunnitákkal. Az iszlám két vallási irányzata közti legnagyobb különbség: Mohamed halálát követően vita támadt, hogy ki hivatott betölteni a próféta helyét, vezetni az iszlám közösséget. A szunniták szerint a tisztre legméltóbbat kell megválasztani, míg a síiták azt gondolták, hogy csakis a Próféta vér szerinti leszármazottai lehetnek jogosultak a pozícióra. Ebből ered, hogy míg a szunnita közösségek több vallási vezetőt választanak, akik vitázhatnak is egymással, addig a síiták vallási vezetőinek a szava a hívek számára megkérdőjelezhetetlen, személye pedig egyenes ági leszármazottja Mohamednek. Az iszlám híveinek 90 százaléka szunnita. A síita irányzat követőinek központja Irán, de Irakban is többséget alkotnak. (Ha európai szemmel érthetetlen e véres vallási ellentét, érdemes felidézni a reformáció és ellenreformáció pusztító, vallásháborúkkal tarkított évszázadait.)

Jemen

Az arab tavasz forradalmai Jemenben is véres tüntetésekbe torkolltak. Bár Szaleh elnök 2012-ben távozott az országból, az erőszak mégsem csitult. A hadsereg egy része átállt a síita kisebbség, a huti lázadók oldalára, akiket Irán lát el felderítési adatokkal és fegyverekkel, valamint segíti a kiképzést. A belső harcok idén márciusban eszkalálódtak, amibe – számos arab állam jóváhagyásával – Szaúd-Arábia harcoló alakulatokkal is bekapcsolódott. Jemen, mint szunnita állam tradicionálisan a szaúdi érdekszféra tagja. A jelenlegi polgárháború mögött kitapintható az az iráni szándék, hogy az arab monarchia katonai erejét déli határainál foglalja le, így kevésbé képes beavatkozni Szíriában.