Ezért továbbgondolásra érdemes, hogy az új kormányzati struktúra ellenére a nemzetgazdasági miniszter jelentette be tavaly decemberben, hogy módosítani fogják a gyógyszer-támogatási rendszert, és ennek során komoly forráskivonásra kerülhet sor. A bejelentés bizonytalanságot okozott, hiszen az egészségpolitika irányítói hivatalba lépésük óta az egészségügyre fordítható források hatékony felhasználásának elsődlegességét kommunikálják. Bizonytalanságot okozott az is, hogy nem lehetett tudni: a megtakarításba beletartozónak tekinti-e a miniszter a 2011-re pár nappal később elfogadott gyógyszerkassza természetes növekményhez képest alacsonyabb összegét, és azt sem lehetett tudni, hogy a megtakarítási célt milyen időtávon belül kell teljesíteni.
E sorok írásakor (február 10-én) csak remélni lehet, hogy a sajátos előjáték ellenére az egészségügyért felelős politikusoknak végre lesz lehetőségük arra, hogy az általuk meghirdetett – és például a Semmelweis-tervben vitára bocsátott – szempontokat a gyógyszer-támogatási rendszer felülvizsgálata során érvényre tudják juttatni.
E cikk terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé a jelenlegi rendszer hibáinak és a javasolható beavatkozási pontoknak a tételes felsorolását. Azonban a lakossági gyógyszerellátásban szerzett tapasztalatok fényében célszerű néhány olyan szempontra ráirányítani a figyelmet, amelyet a támogatási rendszer soros felülvizsgálata során figyelembe kell venni, ha a politika szakítani akar az elmúlt időszak hibás szemléletével, és a gyógyszertámogatás rendszerét nemcsak a tb által folyósított, „árhoz nyújtott támogatással igénybe vehető szolgáltatás”-nak tekinti, hanem a teljes értékű élet élésének egyik lehetséges eszközét látja benne.
A rendelkezésre álló diagnosztikus és terápiás lehetőségek növekedésének arányában hatványozottan fokozódik az információ szerepe. Napról napra olyan ütemben áraszt el mindenkit a friss információ, hogy annak teljes körű és naprakész követése, értékelése és befogadása megoldhatatlan feladat elé állítja a receptíró orvost és a kiszolgáló gyógyszerészt is. Ezért mindenki saját „technológiát” dolgoz ki ennek a helyzetnek a kezelésére. A tájékozódás minőségében nemcsak a ráfordított idő, az információ elérhetősége és megbízhatósága játszik szerepet, hanem a gyárak által folytatott személyes meggyőző tevékenység hatékonysága is. A gyógyszergyárak szerepe a gyógyszer-kommunikációban és az orvostájékoztatásban megkerülhetetlen (bár nem nekik, hanem a tb-nek van szerződése a receptíró orvossal). Mivel a gyógyszeres terápia kialakításában egyre több alternatíva jöhet szóba, döntő, hogy a gyógyszer-kommunikációs erőtérben megjelennek-e azok a szereplők is, akik a támogatáspolitika szakmai szempontjait magas színvonalon, hitelesen és hatékonyan képesek képviselni. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár eddigi lépései ebből a szempontból alig értékelhetők, hacsak nem soroljuk ide a gyógyszerválasztást közlekedési lámpák elvén irányító szoftver kötelező beépítését a gyógyszerrendelő programokba, vagy a megszabott gyógyszerkeretet túllépő orvosokkal szembeni adminisztratív fellépést. Célszerű azt is tisztázni, hogy a „legnagyobb vevő” mit akar „venni” és hogy képes-e a piacon ennek megfelelően valódi vásárlóként viselkedni?
Az elmúlt években az orvosok és a gyógyszerészek esetében a köz- és lakossági terhek szempontjából releváns szakmai döntéseket adminisztratív, szankcionáló eszközökkel igyekeztek befolyásolni. A betegekkel szemben foganatosított intézkedések során is kizárólag a költségérzékenységükre voltak tekintettel. Ezeknek az intézkedéseknek a korlátai ma már jól érzékelhetők.
A beteg-együttműködés (compliance, adherencia) támogatáspolitikai szempontból a népegészségügyi jelentőségű krónikus betegségek és a nagy értékű gyógyszerek esetében különösen fontos. A gyógyszerterápiás és életviteli előírások megtartásának hiányában az orvosi kezelés és a gyógyszerelés költségeinek jelentős hányada kidobott pénz, a compliance javításával viszont a betegek életminősége, valamint a gyógyszerfelhasználás hatékonysága nagymértékben javítható. Ismertek például az eredménytelen vérnyomás-, lipidszintcsökkentő vagy cukorbeteg-terápiák és az ezek következtében tömegesen fellépő súlyos és maradandó egészségkárosodások. A helytelen gyógyszerhasználat miatt kialakuló mellékhatások, kórházi kezelések okozta költségnövekedés következményeivel szintén számolni kell. Ezért olyan megoldásokra van szükség, amelyek megteremtik az orvos és a gyógyszerész érdekeltségét a közösségi források rendeltetésszerű felhasználásában és a hatékonyság érvényesítésében.
A beteg-együttműködés javítása a leghatékonyabb támogatáspolitikai lépések egyike lehet. Ne feledjük, hogy a növekvő átlagéletkorú lakosság gyógyszerigénye objektív okok miatt növekszik, a betegségstruktúra változásai miatt (pl. onkológiai betegek számának növekedése) módosulnak a terápiás igények és a változó gyógyszerstruktúra is nagyobb költséget generál. A terápiás hatékonyság növelése tehát elemi igény, ami a betegtudatosság és az együttműködő készség hiányában nem valósulhat meg. Ez egy olyan komplex programot feltételez, amely az orvosok és a gyógyszerészek megfelelő érdekeltsége nélkül nem képzelhető el. Ha pedig komolyan vesszük, hogy a gyógyszertámogatás rendszerében nemcsak a társadalmi szintű szolidaritás elvének kell érvényesülnie, hanem a beteg személyes felelősségének is a saját egészségi állapotáért és a rá fordított közösségi erőforrások felhasználásáért, akkor a lakosság egészségtudatosságának, együttműködő készségének és érdekeltségének javítása olyan feladat, amelybe a közvetlen támogatáspolitikai eszközökön túl a népegészségügyi és prevenciós programoknak is komoly szerepe lehet.
Az érdekeltségi viszonyok kuszasága számos működési zavar forrása. Ezek közül most csupán két példát érdemes megemlíteni. Köztudott, hogy a kórházban fekvő, kezelt betegek gyógyszerrel való ellátása Magyarországon a kezelő intézet feladata, azonban a betegek egy része otthonról viszi magával a gyógyszerét. Ez a kórháznak ugyan olcsóbb, a biztosító és a beteg azonban többet fizet érte, mert a kórházi rabattnak megfelelő kedvezményt a gyárak a lakossági gyógyszerellátás rendszerében nem alkalmaznak. A kórházi gyógyszerlisták annak függvényében alakulnak, hogy az adott kórház melyik gyógyszert milyen áron tudja beszerezni. Ez az adott kórház és a beszállítók egyedi alkujában dől el. A kórházból távozó beteg az ott beállított gyógyszereit szedi otthon is, azonban a közforgalmú gyógyszertárakban érvényes árak (és támogatások) függetlenek a kórháziaktól. A kétféle érdekeltségi rendszer összehangolására eddig – tudomásom szerint – kísérlet sem történt, pedig ez (a kedvező orvosszakmai vonatkozásokon túl) lehetővé tenné a kórházak gyógyszerköltségeinek további csökkentését, és bizonyára a lakossági gyógyszerárakra is kedvezően hatna.
Az azonos hatóanyagú, egymással egyenértékűnek minősített generikus gyógyszerek gyógyszertári helyettesíthetőségét jogszabály teszi lehetővé. A különböző felmérések azt tanúsítják, hogy az olcsóbb gyógyszer felajánlására sok esetben sor sem kerül, ha pedig mégis megtörténik, a beteg ódzkodik a gyógyszerészi javaslat elfogadásától. A legolcsóbb generikus gyógyszerek forgalmi részarányának növeléséhez pedig közérdek fűződne: egyrészt a betegterhek csökkenésével járna, másrészt a generikus verseny fenntartásának az egyik eszköze lehetne. A helyettesítés alacsony arányának több összetevője van. Egyrészt az orvosok abban érdekeltek, hogy ők válasszák ki az azonos hatóanyagú gyógyszerek közül a konkrét készítményt. Másrészt a betegeket sem világosítja fel senki a helyettesítés előnyeiről és lehetséges kockázatairól, így a gyógyszertári kezdeményezést bizalmatlanul fogadják. Harmadrészt pedig a gyógyszerész sem érdekelt abban, hogy eredményes legyen a helyettesítés, mert az olcsóbb gyógyszerhez alacsonyabb árrés tartozik.
A támogatási rendszer érdekviszonyainak a tisztázása és a közérdekkel való összehangolása tehát elemi egészségpolitikai érdek. Az elmúlt évek forráskivonással járó adminisztratív intézkedései után épp itt az ideje, hogy a támogatáspolitikában az objektív betegérdek és az egészségpolitika szempontjai és eszközei is megfelelő mértékben érvényesüljenek. Mert a dolgoknak ára, az életnek pedig értéke van.
A szerző a Magyar Gyógyszerészi Kamara alelnöke
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.