A dzsentri kivagyiság sajnálatos reinkarnációja Magyarországon

Az eladósodás az egyes országokban eltérő okokra vezethető vissza, de alapvetően a költségvetés állandó – és időszakonként drámaian megnövekvő – hiányának felhalmozódásából ered. A bevételeket folyamatosan meghaladó kiadások eredménye elméletileg az, hogy a gazdaság belső kereslete – beruházások és fogyasztás – eltérül az egyensúlyi helyzettől. A folyamatos és nem jelentéktelen többletkereslet pedig a gazdasági növekedés legfőbb hajtóereje: a cél tehát tiszteletreméltó. Történelmi tapasztalat, hogy egy gazdaság természetes felhalmozó képességét meghaladó forrásokkal gyakran valóban megteremthetőek a gyorsabb növekedés alapjai. A tényleges növekedési többlet azonban nagymértékben attól függ, hogy a vállalt adósság milyen célokat szolgál. A racionális beruházások és fejlesztések esetében a jelentékeny pozitív hatás egyértelmű, bár a kamatokat meghaladó jövedelmezőség ebben az esetben is alapkövetelmény. A gyakorlatban azonban az államadósság inkább a folyó fogyasztást szolgálja, aminek növekedésgyorsító hatása áttételes és bizonytalan, az esetek többségében rövidtávon inkább leszerel, mintsem ösztönöz.

Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya önmagában nem perdöntő jelentőségű egyes országok – például az USA vagy Japán – gazdasági helyzetének megítélésénél, de az uniós statisztika is érzékelteti, hogy a 100 százalékot meghaladó ráta már súlyos helyzetet jelenthet. Ilyen mértékű eladósodottság mellett csak kivételes esetekben fordulhat elő, hogy a hitelektől remélt növekedési, foglalkoztatási és belső jövedelmi többletek meghaladják az adóssággal járó kamatokat és a növekvő felárakat.

Valószínűleg már a GDP 60 százalékát meghaladó államadósság is csak nagyon kedvező átmeneti időszakokban és csak nagyon sikeres egyedi programok esetében ígér növekedési és felhalmozási előnyöket. Az EU által megjelölt 60 százalékos szintet tehát nem azért kell célként kezelni, mert uniós előírás, hanem mert efelett nagy valószínűséggel működésbe lép az adósságcsapda, innentől kezdve az eladósodottság növekedése az adósággal járó növekvő terhek finanszírozását szolgálja, sőt, a visszaeső gazdasági növekedés miatt a belső forrásokat szűkíti.

Ami a magyar államadósságot illeti, a GDP 82,4 százalékára rúgó arány az EU átlagához közelít, nem tekinthető kiugrónak. A kormányzat kommunikációja szerint „mindenki tudja, hogy az államadósság nálunk csökkent”. A sajnálatos tény azonban az, hogy az elmúlt 4–5 évben a GDP-arányos államadósság érdemben nem csökkent, 78–82 százalék között ingadozott, döntően a forint árfolyammozgását követve. Ha a 3000 milliárd forintra becsült nyugdíjalap átrendezését is figyelembe vesszük, akkor adósságunk inkább nőtt, mintsem csökkent.

Az államadósság és a gazdaság meghatározó kategóriái – növekedés, költségvetés, árfolyam foglalkoztatás – közötti szoros kapcsolat nálunk is óvatosságra int. Az államadósságot fáradhatatlanul csökkenteni kell, de tetszik, nem tetszik, hosszú időszakban együtt kell tudni élni vele; jó lenne, ha az évtized végére el lehetne érni a 60 százalékos arányt. A jelenlegi stagnáló növekedés mellett ugyanakkor a látványos csökkentés a történelmi mélypontra jutott beruházások forrásait gyakorlatilag lenullázza. Ha az adóssággal együtt a GDP is csökken, akkor az arányuk sem változik lényegesen. Ebben az összefüggésben az IMF hitelének idő előtti törlesztése és irodája helyének felsózása nem több, mint az eltűntnek hitt dzsentri kivagyiság sajnálatos reinkarnációja, amely nemzetgazdaságunkra ma még felbecsülhetetlen negatív következményekkel járhat.