A garantált alapjövedelemről

Egyes értelmiségi körökben – a milliárdos vállalkozóktól a baloldali-radikális prominensekig – egyre többször és többen beszélnek az univerzális, feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének a szükségességéről. A tavaszi francia elnökválasztás meglehetősen csekély érdeklődést kiváltó baloldali előválasztási vitáiban is központi kérdéssé nőtte ki magát ez a téma. Ennek lényege, hogy szükséges-e olyan feltétel nélküli, azaz garantált jövedelem bevezetése, amely munkavégzés nélkül, alanyi jogon biztosítana egy minimális jövedelmet minden állampolgárnak. (Ezenfelül aki dolgozik, kereshetne még pénzt.) Talán nem gondolnánk, de Magyarországon tulajdonképpen már meg is valósult egy ilyen jövedelem, az első Orbán-kormány által 17 éve bevezetett fogyatékossági támogatással. De ehhez hasonló a családi pótlék is, amelynek – szűkebb hatályú – elődjét még 1939-ben vezették be gyermeknevelési pótlékként.

Az ipari forradalom szerepe

Annak ellenére, hogy maga az ötlet alapvetően nem új, sőt, mondhatni, egészen a klasszikus ipari forradalomtól (a 18. századtól) kezdve napirenden volt, a negyedik (most zajló) ipari forradalomnak is nevezett technológiai fejlődés és innovációs robbanás újra elhozta e gondolat népszerűségét.

Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben valamelyest javultak a munkanélküliségi mutatók Európa-szerte, az egyre erőteljesebb technológiai fejlődés és a mesterséges intelligencia eljövetele olyan trendeket valószínűsítenek, amelyek számos munkakörben és területen megkérdőjelezhetik az eddig nélkülözhetetlen emberek (tömeges) alkalmazását. Az eddigi ipari forradalmak (gőzgép, belső égésű motorok, kommunikáció, számítógép stb.) jelentősen átalakították a mezőgazdaságot, majd az ipart úgy, hogy ma már a fejlett gazdaságokban az agrárium és az ipar foglalkoztatási igénye együttesen is a munkaerő 15-20 százalékára csökkent. Az új technológiák pedig már a szolgáltatás területén – ahol jelenleg a népesség nagyobb részét alkalmazzák – fognak radikális változásokat hozni.

Talán a legfontosabb kérdés a The Economist egyik cikke (Rethinking the welfare state – Basically flawed) szerint az, hogyan kezelhető a különbség azok között, akik csak az alapjövedelmet kapják meg, és nem kívánnak dolgozni, illetve az idejük nagy részét fogyasztásra fordítanák, valamint azok közt, akik viszont sokat dolgoznak, vagy kreatívak és motiváltak. Mégis mekkora anyagi javadalmazásbeli különbség lenne elfogadható (tolerálható) mind egyéni, mind társadalmi szinten? Ki és hogyan döntené el, hogy mi az értékmérője a többletmunkának és a teljesítménynek? Mi lenne a motiváció ellentételezése, és hogyan tartható fent az innovációra való késztetés társadalmi szinten? Sőt, az EU-ban kérdés az is, hogy a jelenlegi nyitott belső határokkal hogyan lehetne a visszaéléseket megszüntetni, hiszen egy fejlettebb tagállam jóval magasabb alapjövedelmet biztosít(hat)na, ami még vonzóbbá teheti az odairányuló migrációt, ideértve nemcsak az illegális bevándorlókat, hanem a fejletlenebb európai országokból érkezőket is. Tulajdonképpen ez utóbbi felvetésre adtak csattanós választ a Brexit hívei az Egyesült Királyságban.

A szilícium-völgyi milliárdosok

Az alapjövedelem támogatói ugyanakkor úgy gondolják, hogy több ember folytathatná a felsőoktatási tanulmányait, képzéseit, és többen vennének részt önkéntes munkában, vagy akár sportolnának, ami az emberek aktivitását szinten tartaná, akár még növelné is. Ez azonban nem látszik valószínűnek. Az Eurostat 2013-as adatai szerint a munkanélküliek közül gyakorlatilag minden második (45 százalék) soha nem sportolt aktívan, holott érdekükben állna egészségesebbnek, fittebbnek maradni a későbbi álláslehetőség érdekében. Egy nemzetközi, sportolással foglalkozó szervezet, az International Sport and Culture Association egyik legutóbbi jelentése azt hozta nyilvánosságra, hogy az inaktivitás nagyobb egészségügyi kockázattá vált az EU-ban (elhízás, megbetegedések stb.), mint maga a dohányzás, kimutatva, hogy a mozgásszegény életvitel évente 500 ezer európai korai halálához vezet.

David H. Freedman az egyik legpatinásabb szakmai kiadvány, az M. I. T. (Massachusettsi Műszaki Egyetem) Technology Review egyik tavaly nyári számában (Basic Income: A Sellout of the American Dream) egyenesen úgy fogalmazott, hogy a feltétlen alapjövedelem leginkább a technológiai innovációban élenjáró szilícium-völgybeli milliárdosok egyik kedvenc témája.

Nem is véletlenül, hiszen szükségük van a folyamatosan bővülő piacokra és ezáltal bevételekre az idősödő, csökkenő népességű társadalmakban. A megjegyzés azért is érdekes, mert a technológiai cégeket irányító vezetők jóval több információval rendelkez(het)nek, mint a fogyasztók vagy akár a politikusok és a döntéshozók. Az érintett fejlesztők és vállalatvezetők szerint az automatizáció oly mértékben felgyorsulhat, hogy indokolt lehet ez az irány, mert a kormányzatok képtelenek lesznek megbirkózni a növekvő munkanélküliséggel.

Ugyanakkor óvatosan kell bánni ezekkel a véleményekkel is, mert éppenséggel pont a Szilícium-völgyben nőnek a leggyorsabban a társadalmi egyenlőtlenségek az USA-ban zajló egyre erőteljesebb piacvezetői harc miatt, ahol egyébként ezek a technikai guruk és gazdag vállalkozók is élnek, és ahol szintén nagyon magas a képzettségi szint, mint ahogy a jövedelmi különbségek is. Freedman szerint az alapjövedelem bevezetése a már meglévő szociális költségek és a juttatással járó kiadások azonnali megduplázódásával járna, mégpedig az adófizetők terhére, amire még durva adóemelésekkel se lenne fedezet. Freedman úgy véli, hogy az adókedvezmények jobb hatást tudnak elérni, ugyanis a korábban idézett EU-s adatokhoz hasonlóan, az USA szövetségi munkaügyi statisztikái szerint az amerikai munkanélküliek hajlamosabbak inkább tévézéssel, alvással kitölteni a szabadidejüket, mintsem továbbképzésekre járni.

Olcsóbb technológia, drágább munkaerő

Erik Brynjolfsson és Andrew Mc­Afee – szintén az M. I. T. világhírű kutatói – a nagy tekintélyű amerikai Foreign Affairs magazinban (Human Work in the Robotic Future) arról értekeztek, hogy az innovatív megoldásokat feltaláló fiatal tehetségek száma exponenciálisan nő, miközben a technológia egyre olcsóbbá és elérhetőbbé válik, a tudás pedig még hozzáférhetőbbé az internet által. A szerzők kutatásai szerint a 20 dollárnál alacsonyabb órabérezésű munkakörök több mint 80 százaléka automatizálható lesz a jövőben, ugyanakkor egy általános alapjövedelem a beszedett szövetségi adók 75 százalékát emésztené fel a 2014-es szegénységi küszöb alapján, miközben minden másra (kutatás-fejlesztés, oktatás, egészségügy, védelmi kiadások, lakhatás stb.) mindössze 25 százalék jutna a jelenlegi elosztás mellett. (Emellett a magasabb képzettséget igénylő munkaköröket a mesterséges intelligencia, a big data és a felhőszolgáltatások terjedése fogja veszélyeztetni.)

A paradoxon nyilvánvaló. Talán hamarosan többet fogunk tudni saját magunkról, az emberekről, és várhatóan egyre összetettebb tudással fogunk rendelkezni az emberi társadalmak működéséről is, ahogy egyre több adatot digitalizálnak, és egy sokkal nagyobb kapacitással rendelkező mesterséges intelligencia segít majd az adatokat megfelelően rendszerezni és kiértékelni.(Ez a statisztikák és a felmérések szerepét és súlyát is alapvetően megváltoztatja majd.) Becslések szerint a világban 2020-ra mintegy 50 milliárd eszköz (járművektől kezdve a mosógépekig) fog az internetre csatlakozni, és a hazai pénztárgépek sikere (rövid időn belül több mint 30 százalékot is meghaladóan nőttek az áfabevételek) is jelzi az új körülmények radikális változását.

Az ember nem racionális

Mindez óhatatlanul azt jelentheti, hogy a mostani népszerű közgazdaságtani modelleket felül fogják vizsgálni, és egy sokkal komplexebb, bonyolultabb szabályozási rendszerhez fogunk elérkezni, amely már nagyobb mértékben lesz képes a túllengéseket és az aránytalanságokat kezelni egy fenntarthatóbb, stabilabb társadalom kiépítése érdekében. A társadalmi normákat szabályozó mechanizmusoknak azt is figyelembe kell venniük, hogy az ember alapvetően nem csak racionális lényként hoz döntéseket, és határoz meg preferenciákat életvitel, fogyasztás, szabadidő eltöltése, párválasztás, politikai vélemény stb. tekintetében. Másképpen szólva, egyre nagyobb nyomás alá kerülnek az ideologikus döntési (alap)elvek és politikai eszmék, vagyis egyre valószínűbb, hogy nem a még szabadabb, liberálisabb piacokhoz és gazdasági rendszerekhez fog mindez vezetni, hanem egy magasabb fokú, összetettebb szabályozáshoz a társadalmi béke fenntartása érdekében.

Ez azonban – ismét paradox módon – csak megfelelő erkölcsi iránytűk és alapelvek megléte esetén érhető el, így az ezekről szóló viták tudományos és filozofikus természetűvé válhatnak, meghaladva a klasszikus, korábbi bal- és jobboldali interpretációkat is.