Erdogan és a populizmus paradoxona

Mindamellett egy olyan populista politikusnak is számít, aki fokozatosan megszerezte az állam és a média feletti ellenőrzést, és ezen folyamat közben démonizálta az összes kritikusát, köztük korábbi szövetségeseit, mint például Fethullah Gülent, az emigrált vallástudóst.

Más populista vezetőkhöz hasonlóan, mint Orbán Viktor magyar kormányfő vagy Hugo Chávez néhai venezuelai elnök, Recep Tayyip Erdogannál is nehezen lehet összeegyeztetni a választási ígéreteket a későbbi, kormányzás során nyújtott teljesítménnyel. Az ilyen vezetők ellenzékben ugyanis még korrupcióval, illetve azzal vádolják ellenfeleiket, hogy azok a saját politikai osztályaik számára kisajátítják az államot, miközben semmibe veszik az átlagemberek érdekeit.

Aztán, amikor hatalomra kerülnek, végül ugyanígy tesznek, az államot saját pártjuk tulajdonaként kezelik, korrupciós ügyekbe keverednek, vagy legalábbis elnézőek a korrupcióval szemben. Általában ez a nyilvánvaló képmutatás nem befolyásolja a populisták választási esélyeit, ahogy azt Erdogan fölényes győzelme is mutatta. Miért van ez így?

A populizmust nem egy konkrét választói csoport – például az alsó középosztály – vagy a széles tömegeknek kedvező politika határozza meg, ahogy azt gyakran a liberális elemzők állítják. A populizmus inkább a politika alaposan moralizált koncepcióját valósítja meg. Ebben az értelemben a populista egy olyan politikus, aki azt állítja, hogy ő – és csakis ő – az, aki megfelelően képviseli az embereket, és az összes politikai ellenfelét pedig egy olyan szerepbe kényszeríti, amely szerint ők csak tettetik, hogy az emberek érdekében járnak el.

Ezen érvelés mögött az a nézet áll, miszerint az embereknek egy közös szándékuk van, amely a közjót célozza, és azt az autentikus vezetők – mint például Erdogan, aki a „Nemzeti Akarat, Nemzeti Erő” szlogennel kampányolt – tudják meghatározni és megvalósítani. A populisták nem csak elit-, hanem szükségszerűen pluralizmusellenesek és így antiliberálisok is. Politikájuk mindig a lakosság – erkölcsös emberekre és a nem erkölcsös többiekre (Erdogan gyakori szóhasználatával élve árulókra) – történő polarizálására, kettéosztására irányul.

A populisták szemében nem létezik legitim ellenzék. Aki a vezető ellen van, az automatikusan a nép ellen is. Ezen logika szerint, bárki is van az emberek ellen, az nem tartozhat igazán a néphez.

Ez az érvelés pedig megmagyarázza azt, hogy miért mondta Erdogan tavaly nyáron a Gezi parkban – egy bevásárlóközpont felépítését célzó kormányzati terv ellen – demonstráló tüntetőkről azt, hogy nem igazi törökök. És ez magyarázza meg a „Mi vagyunk a nép. Ti kik vagytok?” idei elképesztő kijelentését is, amit akkor tett, amikor elfogadta azt, hogy pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja őt jelöli az államfői posztra.

Gyakran hallani, hogy a populisták nem tudnak kormányozni, vagy inkompetensek lesznek, ha hatalomra jutnak. E nézet szerint a populista pártok alapvetően protesztpártoknak tekinthetők. Tiltakozásból pedig nem lehet kormányozni, mert lehetetlenség saját maguk ellen tiltakozniuk.
A dolgok azonban nem ilyen egyszerűek. A populisták jellemzően olyan kormányzási stílust sajátítanak el, amely szerint ők az előző politikai osztállyal szemben lépnek fel.

Akkora hatalomra tesznek szert, amekkorára csak tudnak, a fékek és egyensúlyok rendszerét leépítik, az állami hivatalokat saját embereikkel töltik fel, támogatóikat (csak azokat) jutalmazzák a lojalitásukért cserébe, amit a politológusok a „tömegklientúra” kiépítésének hívnak. Jörg Haider osztrák populista politikus például szó szerint 100 eurókat osztogatott az „embereinek” az utcán.

Természetesen minden párt arra törekszik, hogy intézkedéseivel elsősorban a támogatóinak kedvezzen. A populista politikusokra viszont az jellemző, hogy ezt nyíltan, lelkiismeret-furdalás nélkül teszik. Elvégre is, ha csak az ő támogatóik számítanak igazi „népnek”, akkor mindenki más nem méltó a támogatásukra.

Hasonlóképpen a populista pártok hajlamosak arra, hogy nagyon gyorsan gyarmatosítsák az államot. Ha csak egy párt képviseli igazán az emberek érdekeit, akkor miért ne kellene az államnak a nép eszközévé válnia? Emellett, ha lehetőségük van új alkotmányt kidolgozniuk, akkor miért ne gázolhatnának át bármilyen ellenzéken, amelynek a definíció szerint a nép ellenségeiből kell állnia, akiket gyakran külföldi ügynökként bélyegeznek meg?

Ez megmagyarázza, hogy a populisták kormányainak klientúraépítése és korrupciója miért nem erodálja a vezetőik választói táborát. Ezen praktikák az erkölcstelen vagy idegen „ők” elleni erkölcsös „mi” szolgálatában ismerhetők fel.

Ebből adódóan, a liberálisok azon nézete, miszerint a populisták leleplezése érdekében elég csak felfedni azok korrupciós ügyeit, hiú ábrándnak tekinthető. Azt is meg kell mutatni a polgárok döntő többségének, hogy a klientúraépítés nem jár előnyökkel, és a demokratikus elszámoltathatóság hiánya, a nem megfelelően működő bürokrácia, valamint a jogállamiság leépítése hosszú távon előnytelen minden ember számára.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org