Félnünk kell-e a japán nacionalista fordulattól?

A Kínával folytatott vita is jelzi, hogy a japán közhangulatban van némi jobbra tolódás. Ha egy mérsékelt nacionalizmust sikerül a reformok szolgálatába állítani, az stabilabb és hatékonyabb nemzeti kormányzáshoz is vezethet. Az utóbbi időben Japán a – Kelet-Kínai tenger 6 négyzetkilométeres, sivár szigetcsoportja miatt – Pekinggel kirobbant vitája miatt került a hírekbe. A rivális követelések a XIX. század második felére nyúlnak vissza, a vita azonban szeptember után kezdett fellángolni, amikor a tokiói kormány az apró szigetecskékből hármat megvásárolt a japán magántulajdonosoktól, hatalmas tüntetéshullámot váltva ki Kínában.

2012.11.15., csütörtök 05:00

Nacionalista Japán Szenkaku-szigetek

Noda Josihiko miniszterelnök szerint kormánya a vétellel azt akarta megelőzni, hogy Isihara Sintaro tokiói kormányzó helyi pénzügyi források felhasználásával vásárolja meg a szigeteket. A már korábban is nacionalista provokációiról híres Isihara időközben lemondott, hogy új politikai pártot tudjon alakítani. Noda attól tartott, hogy a korábbi városvezető el akarja foglalni a szigeteket, vagy más módon provokálja Kínát, hogy az indulatok felkorbácsolásával tömeges támogatásra tegyen szert. Vezető kínai politikusok nem fogadták el Noda magyarázatát, és úgy értelmezték a felvásárlást, hogy Japán megpróbálja felborítani a status quot.

Amikor az USA 1972 májusában visszaadta az Okinava prefektúrát Japánnak, akkor a transzfer magában foglalta a vitatott – japán nevükön Szenkaku – szigeteket, amelyeket az amerikaiak Okinavából igazgattak. Néhány hónappal később Japán akkori kormányfője, Tanaka Kakuej megkérdezte Csu En-laj kínai miniszterelnököt, mi legyen a Szenkaku szigetcsoporttal. Azt a választ kapta, hogy a vitával ne késleltessék a kapcsolatok normalizálását, inkább hagyják az ügyet a későbbi generációkra.

Így mindkét fél fenntartotta igényét a vitatott szigetekre. Bár az adminisztratív ellenőrzés Japán kezében volt, időnként kínai hajók is megjelentek a partok közelében. Kína szerint ez volt a status quo, aminek Japán szeptemberben véget vetett. Pekingben ezt követően olyan vélemények kaptak hangot, hogy Japánban jobboldali militarista-nacionalista korszak kezdődik, a szigetek megvásárlása pedig szándékos kísérlet a háború utáni rendezés erodálására.

A kínai retorika nyílván túloz, de tény: a japán közhangulatban van némi jobbra tolódás, bár ezt militarista irányultságúnak nehezen lehetne nevezni. A japán Vaszeda Egyetemen megkérdezett hallgatók jelentős számban tartották kívánatosnak az ország önvédelmi képességének megerősítését, a nagy többség azonban elutasította atomfegyverek kifejlesztését, és inkább azt támogatta, hogy az ország hagyatkozzon az USA-Japán védelmi szerződésre. Mint egy fiatal oktató megjegyezte, „inkább a konzervatív nacionalizmus, mintsem a katonai nacionalizmus a jellemző, a 30-as évekhez senki sem akar visszatérni”. Az ország hivatásos önvédelmi erővel rendelkezik, ami teljesen polgári ellenőrzés alatt áll.

Japánban hamarosan – lehet, hogy már a jövő év elején, de legkésőbb 2013 augusztusában – parlamenti választásokat tartanak. Közvélemény-kutatások szerint a 2009-ben hatalomra jutott Japán Demokrata Pártot valószínűleg le fogja váltani a Liberális Demokrata Párt, amelynek vezetője, Abe Sinzo korábban már volt miniszterelnök. A politikus – aki nacionalista hírében áll – nemrég meglátogatta a Jaszukuni háborús emlékhelyet, amit mind Kínában, mind Koreában ellenérzésekkel fogadtak. Hasimoto Toru, Oszaka polgármestere szintén új pártot alapított és nacionalista hírnévre tett szert.

A japán politikán érzékelhetők a két évtized óta lassú gazdasági növekedés jelei, előtérbe kerültek a fiskális problémák. Harminc évvel ezelőtt Ezra Vogel, a Harvard professzora „Japán az első: tanulságok Amerika számára” címmel írt könyvet, amelyben a szigetország gazdaságának a feldolgozóiparra alapozott szárnyalását és globális rangsor második helyének elfoglalását ünnepelte. A szerző nemrégiben már arról beszélt, hogy Japán politikai rendszere az „abszolút felfordulás” jeleit mutatja: a kormányfők szinte évente váltogatják egymást, miközben a fiatalok várakozásait az évek óta tartó defláció rombolja.

Mindezen problémák ellenére Japán még mindig figyelemre méltó erősségekkel rendelkezik. A szigetország jó hírű egyetemekkel, jól menedzselt, globális nagyvállalatokkal és erős munkaerkölccsel büszkélkedhet. Az ország kevesebb mint 200 év alatt kétszer teremtette magát újra, előbb a XIX. században a Meidzsi-restauráció idején, másodszor az 1945-ös vereség után. Néhány elemző arra számított, hogy a tavalyi földrengés, szökőár és nukleáris katasztrófa utáni időszak lesz a harmadik, ez azonban eddig nem következett be.

A politikában megerősödő jobboldali trendről az alsóház néhány fiatalabb tagja úgy véli, hogy politikai átrendeződést idézhet elő, ami elvezethet a stabilabb és hatékonyabb nemzeti kormányzáshoz. Ha egy mérsékelt nacionalizmust sikerül a reformok jármába fogni, akkor az eredmény kedvező lehet Japán és a világ többi térsége számára is. Ha azonban a nacionalista hangulat a szimbolikus-populista álláspontok erősödéséhez vezet, ami odahaza ugyan hoz szavazatokat, de elidegeníti a szomszédokat, akkor ezzel mind Japán, mind a világ rosszul fog járni. A japán politika fejleményeinek hatása az ország partjaitól távol is érezhető lesz.