Németországnak el kell hagynia az eurózónát?

Az arról szóló vita, hogy Görögországnak el kellene-e hagynia az eurózónát, újraélesztette azt az nézetet, miszerint Németország és a többi hasonlóan erős gazdaság akkor szolgálná legjobban a kontinenst, ha valójában ezen országok lépnének ki a monetáris unióból. Bár ezt az elgondolást valamekkora támogatottság övezheti, annak megvalósítása egy rövidlátó, kivitelezhetetlen és gazdaságilag is kétséges intézkedés lenne.

Először is, nem lenne egyszerű Európa legnagyobb gazdaságát kivonni az eurózónából. Ennek bármilyen komolyabb mérlegelése káoszt eredményezne a pénzpiacokon, miután számos bizonytalanság övezné ezt a folyamatot. Még lényegesebb kérdés, hogy ez az elgondolás gazdasági tévedéseken alapul, amelyek közül három azonnal látszik. Először is, a német kilépés pártolói túlságosan bíznak abban, hogy egy gyenge valuta képes a gazdaságot fellendíteni. Szerintük ha Németország elhagyja a monetáris uniót, akkor az eurózóna többi része leértékelődne, és az egyben helyreállítaná a növekedést. Ez nem valószínű.

Az euró bevezetése előtt olyan országok, mint Olaszország, Görögország, Spanyolország és Portugália – illetve Franciaország az 1980-as évekig –,rendszeresen leértékelték valutáikat. Ennek eredménye az infláció lett, kis növekedéssel. Éppen a leértékelt valutáikból fakadó fájdalmas következmények voltak azok, amelyek rávették ezen országokat, hogy Németországgal együtt egy monetáris uniót hozzanak létre.

A valutaleértékelés rövid távon tudja élénkíteni az exportot, de egyben drágábbá teszi az importot, ami erodálja a háztartások vásárlóerejét. A munkavállalók ezért aztán magasabb béreket követelnek. A magasabb bérek pedig fokozzák az inflációt. Ennek eredménye pedig gyakran egy olyan bér-ár spirál, amely gyorsan semlegesíti a gyengébb valutából fakadó versenyelőnyöket.

Másodsorban a német eurókilépés hívei szerint a német gazdaság túl versenyképes ahhoz, hogy egy közös valutauniót alkosson olyan gyengébb gazdaságokkal, mint Olaszország, Franciaország és Spanyolország. Ez hízelgőnek tűnhet, de téves nézet, 2000 óta ugyanis a kumulatív francia GDP-növekedés mértéke ugyanakkorra volt, mint Németországé. Írország és Spanyolország pedig még jobban is teljesített, még azon visszaesés ellenére is, amelyen a válság során estek át.

A versenyképesség nem csak – vagy főként nem – a valutaárfolyamtól függ. Az olyan alapvető tényezők, mint a termelékenység, az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az adórendszer még fontosabbak ebből a szempontból. Ezeken a területeken Németország távolról sem számít éllovasnak. Éppen ellenkezőleg, be kellene fejeznie azt, hogy csak ül a babérjain, és olyan reformokat kellene beindítania, amelyek révén megőrzi vezető pozícióját az eurózónában és globális szinten is. Mindenestre abszurd lenne, ha újrarendeznénk a valutauniót minden egyes alkalommal, amikor az egyes tagországoknak relatíve megváltozik a versenyképessége.

Végezetül, a német kilépés pártolói azt állítják, hogy az eurózóna jelenlegi formája teljesen elhibázott (bár általában azt már nem részletezik, hogy ezt miként értik). Természetesen, az eurózóna nem teljesen felel meg minden olyan feltételnek, amely egy optimális valutaunióhoz szükséges (ebbe beletartozik a nyitott és diverzifikált gazdaság megléte, a tőke és a munkaerő szabad mozgása, a rugalmas árak és bérek). Bár az eurózónának még van tere a fejlődésre, a válság komoly előrelépést hozott az integráció és a flexibilitás terén. Az eurózóna talán nem tökéletes, de eléggé megfelelő ahhoz, hogy továbbra is megmaradjon.

Az egyik legfontosabb – de gyakran figyelmen kívül hagyott – követelménye egy sikeres valutauniónak, hogy a tagállamok képesek legyenek egyetértésre jutni a gazdaságpolitika bizonyos alapvető kérdéseiben. Függetlenül azoktól a történelmi és kulturális különbségektől, amelyek fennállnak például Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Németország gazdasági rendszerei között, mindegyik ország egyetért a piacgazdaság alapelveiben. Legfőképpen abban értenek egyet, hogy a magánszektor, és nem az állam a felelős a munkahelyteremtésért, és a tartós gazdasági növekedés nyitott termék- és munkaerőpiacot követel meg.
Görögország esetében nem úgy tűnik, hogy ezeket az alapvető tételeket általánosan elfogadnák. Évtizedeken át az állam lényegében mint a legfőbb munkáltató működött. A termékpiacokat pedig szabályozási adminisztratív terhek sújtották, köszönhetően a különböző csoportérdekek befolyásának.

Ez a rendszer csak folyamatos állami finanszírozás mellett tudott fennmaradni. Az elmúlt húsz évben – beleértve az ország eurózónához való csatlakozása előtti időszakot is – az átlagos éves költségvetési hiány mértéke meghaladta a GDP 7 százalékát.

A görög bérek és árak már eléggé csökkentek ahhoz, hogy helyreálljon a gazdaság versenyképessége, az országnak most egy olyan keretrendszerre van szüksége, amelyben a magánszektor gazdasági tevékenysége prosperálásnak indul. Ha a harmadik mentőcsomag folyósításáért cserébe vállalt követelmények elősegítik azt, hogy Görögország egy fenntarthatóbb gazdasági modellre áll át, akkor az országnak lesz jövője az eurózónában.

Az eurózóna fennmaradása legfőképpen azt követeli meg, hogy az összes tagállamának erős és rugalmas gazdasága legyen, s ez azt is jelenti: folyamatos erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy versenyképesek maradjanak. Érdekfeszítő intellektuális élmény azon töprengeni, hogy a versenyképesebb (vagy kevésbé versenyképes) gazdaságoknak el kellene-e hagyniuk az eurózónát. Ez azonban alig segíti elő a fennálló feladatok megoldását.