Soros: Németországnak választania kell: vezet vagy kiszáll

Európa 2007 óta pénzügyi válságban van. A Lehman Bro­thers csődje után a magánhitel helyébe az állami hitel lépett, és nyilvánvalóvá vált az euró egy korábban fel nem ismert gyengesége. Amikor a tagállamok a pénzkibocsátás jogát átadták az Európai Központi Banknak (EKB), akkor éppúgy kitették magukat a csőd veszélyének, mint a külföldi devizában súlyosan eladósodott fejlődő államok. A gyengébb országok kötvényeit felhalmozó kereskedelmi bankok potenciálisan fizetésképtelenné váltak.
Vannak párhuzamok a jelenlegi euróválság és az 1982-es nemzetközi bankválság között.

Annak idején az IMF mentette meg a globális bankrendszert elegendő pénzt kölcsönözve a súlyosan eladósodott országoknak. A csődöt sikerült elkerülni, de megvolt az ára: Latin-Amerika például egy elveszített évtizeddel fizetett. Jelenleg Németország játssza ugyanazt a szerepet, mint annak idején az IMF. A díszlet más, a történet azonban nem változott: a hitelezők a kiigazítás minden terhét az adós országokra hárítják, elhárítva saját felelősségüket.

Az euróválság az állam- és a banki adósság problémáinak elegye, amelyben közrejátszanak az eltérő gazdasági teljesítmények is. A döntéshozók a válság komplexitását sem értették meg, megoldást pedig végképp nem láttak, ezért az időhúzás mellett döntöttek. Ez a stratégia korábban működött, mert a pénzügyi pánikok idővel csillapodtak. Ezúttal nem így történt: a pénzügyi problémákat ugyanis a politikai dezintegrációs folyamat is súlyosbította.

Létrejöttekor az Európai Unió a nyílt társadalom mintapéldája volt: egyenlő államok önkéntes társulása, melynek tagjai a közös jó érdekében részben feladták szuverenitásukat. A válság ezt a struktúrát teljesen felforgatta, a tagállamok két osztályra szakadtak: az adósokéra és a hitelezőkére, irányítási joguk immár csak az utóbbiaknak van.
A legerősebb hitelező, Németország valódi hegemónná nőtte ki magát. A Bundesbank eközben továbbra is elkötelezett egy idejétmúlt monetáris doktrína mellett, amely az ország traumatikus inflációs tapasztalataiban gyökerezik.

Németország döntési helyzetben van, de nem akar további kötelezettségeket vállalni. Ez az oka, hogy a válság megoldásának minden lehetőségét elmulasztották, a krízis így Görögországról más országokra is tovaterjedt, ami immár magának az eurónak a túlélését is kétségessé tette.

A kisebb lépések közé tartozik, hogy Angela Merkel legutóbb Mario Draghi EKB-elnök mel­lé állt Jens Weidmann Bundesbank-elnökkel szemben. Ezzel lehetővé vált, hogy az EKB csökkentse azoknak az államoknak a hitelfelvételi költségeit, amelyek elfogadják a trojka (az IMF, az EKB és az Európai Bizottság) által felügyelt megszorítási programot. Ezzel az euró megmenthető, de Európa megosztottsága is állandósul – márpedig az igazi veszélyt éppen ez jelenti.

A kétsebességes Európa koncepcióját az adós országok előbb vagy utóbb el fogják utasítani. Ha az euró zűrzavaros viszonyok közepette bomlik fel, az lerombolja a közös piacot és magát az EU-t is. Európa így rosszabb helyzetbe kerülhet, mint amilyenben az egyesülési folyamat kezdete előtt volt, mert a történelem süllyesztőjéből újra felbukkan a bizalmatlanság és az ellenségeskedés.Minél később jön a felbomlás, annál súlyosabb lesz a végkifejlet. Ezért ideje számba venni olyan alternatívákat, amelyek nem sokkal ezelőtt még elképzelhetetleneknek látszottak.

Álláspontom szerint rá kell venni Németországot, hogy válasszon: vagy vezeti a politikai unió megteremtését – beleértve a terhek tényleges megosztását –, vagy elhagyja az eurót. Mivel a felhalmozott adósság euróban denominált, minden azon múlik, ki irányítja tovább a monetáris uniót. Ha Németország kilép, akkor az euró leértékelődik. Ennek eredményeként az adós államok visszanyernék versenyképességüket, adósságuk reálértékben csökkenne, az EKB-t ellenőrzésük alatt tartva nem kellene a fizetésképtelenség veszélyével számolniuk, hitelfelvételi költségeik pedig csökkennének.

A hitelező országok ugyanakkor veszteséget szenvednének el az euróban nyilvántartott követeléseik és befektetéseik miatt, és a többi eurózónatag aktiválódása miatt belföldön is élesebb versennyel kellene szembenézniük. A hitelező országok vesztesége a leértékelődés mértékétől függne, ami érdekeltté tenné őket abban, hogy a folyamatot korlátok között tartsák.

A kezdeti bizonytalanság után az eredmény, meglehet, beteljesítené John Maynard Keynes álmát arról a nemzetközi pénzügyi rendszerről, amelyikben a hitelező és az adós osztozik a stabilitás fenntartásáért viselt felelősségben. Európa pedig elkerülhetné a fenyegető gazdasági depressziót.

Ugyanez az eredmény kisebb veszteség mellett is elérhető lehet Németország számára, ha a jóindulatú hegemón szerepét vállalja magára. Ez lényegében egy európai bankunió létrehozását jelenti, valamint – például egy adósságcsökkentő alap felállításával – az adósok és a hitelezők közötti, nagyjából egyenlő játékfeltételek megteremtését. Idővel az összes adósságot eurókötvénnyé lehetne alakítani, miközben célul lehetne kitűzni az 5 százalékos nominális GDP-növekedést, amivel Európa kitörhetne az adósságcsapdából. Bárhogy dönt is Németország – kilép vagy élre áll –, mindkét alternatíva jobb lenne, mint a fenntarthatatlan kétsebességes Európa.

Copyright: Project Syndicate, 2012., www.project-syndicate.org