Bod Péter Ákos: Nő a bérnyomásunk

A magyar bérszinttel nyilvánvalóan gond van. A bruttó bérek töredékét teszik ki a közeli nyugati országokénak. Miután nálunk nagy az állami elvonás, főleg a társadalombiztosítás okán, a nettó bérek még a visegrádi országokétól is elmaradnak. Így egyre nehezebb megtartani a munkaerőt. A bérből élők gyenge vásárlóereje pedig szűkíti a hazai piacra termelők lehetőségeit. Rendre felmerül a kis és közepes cégek gondjainak taglalásakor, hogy „kevés a pénz az embereknél”.

Béreink lemaradásáról élénk szakmai viták zajlanak. Az egyik irányzat elosztási ügyként tekint a bérre, szembeállítva a profittal. Mások a béreket a termelékenység alakulásához kötik, és ezzel bérlemaradásunkat termékenységi stagnálásunk összefüggésébe helyezik. Az első magyarázat az egyszerűbb. A munka és a tőke ellentétére épülő marxista világképnek mély, több évtizedes gyökerei vannak nálunk. Egyaránt hallom kisvállalkozóktól és közgazdasági képzettségű nyilatkozóktól, hogy egyszerűen meg kellene emelni a béreket. A minap vállalkozói körben visszakérdeztem, hogy ők maguk miért nem fizetnek többet alkalmazottaiknak. Zavart mosoly mellett az volt a válasz, hogy ilyen költségek és adók mellett nem viselnek el nagyobb bérkiadást.

Béremeléspárti kollégámtól meg azt kérdeztem, ő miért nem ad több zsebpénzt a fiának. A válasz hasonló volt: nincs miből. Van persze érdemi alapja a jövedelmen való osztozkodásként felfogott bérdefiníciónak: a cég nyeresége terhére megnövelhetők a bérek – rövid távon. A nagy nyereségű ágazatokban lenne is hova emelni a szerény magyar bérszintet. Ám az általános béremelés átterjed az olyan ágazatra is, ahol a nyereségráta csekély; beszélgetőpartnereim valahogy mind ilyennek érezték a magukét.

Itt léphet be a termelékenységi és versenyképességi érvelés: ha csupán annyi változna, hogy bármilyen okból megemelkednek a nominális bruttó bérek, akkor kevesebb jut beruházásra, sőt a nyereségesség határán billegő cégek sora tűnne el a piacról.

Hacsak az állam nem mérsékelné a bérre és a vállalkozói nyereségre terhelt sokféle elvonás mértékét. Erre azonban nem mutat hajlandóságot. Inkább vadászik a nagy nyereségrátájú ágazatokra, de nem azért, hogy ott a béreket valahogy feljebb vitesse, és pláne nem azért, hogy a többletnyereség keletkezését lehetővé tevő versenyhiányos helyzetet piacösztönző szabályokkal felszámolja. Ellenkezőleg: iparági különadók kivetése útján betársul az extraprofit élvezői közé. Az így megszerzett állami adóbevétel segíti fenntartani azt a költekezési hányadot, amellyel hazánk messze kiemelkedik a versenytárs nemzetek sorában: érdemes megnézni a román, szlovák vagy eddigi lengyel adatokat. Hogy azután milyen hatékonysággal költik el a GDP 50 százalékára rúgó közkiadásokat nálunk, annak megtippelését olvasóimra bízom. De aki az állami közbeszerzésekről a maga iparágában ezt-azt hall, a szerény magyar termelékenység (és gyengécske bérszint) egyik okát máris megleli.

Bár nehéz szakmai alapon vitatni a közgazdasági magyarázatot, amely a bérprobléma okát a magyar munkatermelékenység stagnálásához köti, ám abból nem vezethető le egyszerű, azonnali megoldás. A termelékenység maga is következmény, mégpedig olyan tényezők következménye, amelyeknek egyike sem akarat kérdése. Vagy ha az, amiként az államháztartás terjedelme, nos, nem mutatkozik politikai akarat annak mérséklésére, avagy másképpen: privatizációra, a magánvállalkozások elől elzárt területek megnyitására, a verseny élénkítésére. A gyorsuló munkaerő-kivándorlás azonban most új helyzetet teremt. Akár az átlagnál képzettebbek és termelékenyebbek mennek el, akár a kevésbé iskolázottak, a munkaerőpiac feszessége nő, a maradók bérszintje – ágazatonként, szakmánként eltérő ütemben – emelkedni kezd. Hatékonysági javulás nélkül azonban ez a folyamat keményen megterheli a cégek nyereségességét, beruházási képességét, sokaknak a működési képességét. Nem kerülhető el tehát sem a versenyszféra, sem főleg a közszféra hatékonysági nyomás alá helyezése.