Egészségügy, pánikban

Helyzet van, be kell avatkozni az egészségügybe – hangzott el egy szakmai konferencián a napokban. Kiégett, agyonhajszolt dolgozók, lassan leépülő állomány, rossz egészségi állapotú lakosság, kapkodás, tűzoltás jellemzi a helyzetet. Bár az orvosok külföldre távozási hulláma kissé alábbhagyott, a hiány ettől még létezik, finanszírozásban, szakmai erőkben egyaránt.

Hat aneszteziológus felmondott a fővárosi Szent Imre Kórházban. Az okok nem ismertek, csak sejthetők, ám az Indexen megjelenő hír mégis mellbevágó. Egyetlen kórház sincs olyan helyzetben Magyarországon, hogy ne ingassa meg működését, ha egy területről hatan távoznak. A kórház közleménye – talán a pánikot mérsékelendő – azt érzékelteti, bár valóban távozott hat altatóorvos, emiatt novemberben sem maradtak el műtétek, és a várólisták átlagos hossza sem nőtt. Vagyis minden rendben van. Tényleg? Ilyen és hasonló híreket hetente produkál az élet.

Az egészségügy a legellentmondásosabb területek közé tartozik Magyarországon. Elvileg a legfontosabb közszolgáltatás, az oktatással együtt, valójában azonban a „nemszeretem” területek közé tartozik. Innen el lehet vonni pénzt, ha úgy kívánja a fiskális kényszer. Hiány és pazarlás egyszerre van jelen, bár a betegek inkább csak a hiányt érzékelik. Nagyon nagy elszánás kellene ahhoz, hogy egy kormány mindezzel szembenézzen, s elszánja magát a teljes terület rendbetételére. Alapvető dogmákkal kellene leszámolni, vagy legalábbis bevallani, hogy amit ingyenesnek mondunk, már régen nem az. Vagy nem úgy, ahogy állítjuk. Is-is. Pénztárcától függően. S az ellátás minősége is ennek megfelelően alakulhat. A valóságban. Elvi szinten nem, ott még mindenki egyformán jó ellátásban részesül. Jobb nem beismerni, hogy baj van. Egyre nagyobb, az eseti pénzügyi segítségek ellenére is. Ám a hiány mindegyre újratermelődik. A régi struktúrában, az eddigi tarifákkal ez nem fog változni.

Egy ilyen alapvető közszolgáltatási rendszer átalakításához nem elég egy kormányciklus, közmegegyezés kellene. Politikai, társadalmi, gazdasági, szakmai. Egészségügyi kerekasztalt kellene újra összehívni, megegyezési kényszerrel. Olyannal megállapodással, amelyet bármilyen kormány jön is, betart, érvényesít. Na ez az, ami szinte lehetetlen. Enélkül érdemi változás se következik be. Egyetlen kormány se vállalja a rendezéssel járó elégedetlenséget, felháborodást. Amit általában az aktuális ellenzék kihasznál, sőt, szítja is az indulatokat. A korábbi 300 forintos vizitdíj csak egy kísérlet volt egy más típusú gondolkodásra. Elbukott, az ellenzék hatékony segítségével. A pénz tabu, a hálapénz is az. Ha ez így marad, az ellátás színvonaláról se illik beszélni.

Pedig kellene... Az EU-forrásoknak köszönhetően az előző pályázati ciklusban több mint 400 milliárd forint áramlott egészségügyi infrastruktúrára, beruházásra. Vagyis több kórházban megteremtődtek a színvonalas ellátás feltételei, objektív oldalról. De a finanszírozásban is kellene áttörés s valószínűleg több pénz, mert az ágazat GDP-arányos részesedése nem éri el a visegrádi országok átlagát sem. És kellene egy életpályamodell. Persze egy egészségtudatos, betegségmegelőző stratégia is.

Mindez hiányzik. Az ágazat lassú leépülésben. A gyógyításban a magánforrások aránya egyre nő – most nagyjából 25-30 százalékra becsülik a mértékét –, s a trend folytatódhat. Az egészségért fizetnek a betegek, ha nem megy másként. Ettől még az egészségügyi ellátás megszervezése, finanszírozása az állam alapvető feladata marad a jövőben is. Ahogy a fejlett országokban is ez a domináns megoldás, csak ott már a magánforrások szabályozott bevonása is megvalósult.

A gyógyítóágazat az egyik legtöbb pénzt mozgató-termelő terület a világban. Az üzleti szektor jól működik, a tudományfejlesztés is előreszaladt, fantasztikus megoldások léteznek az egészség helyreállításához. A szolgáltatói rész – azaz az emberek gyógyítása, az egészségmegőrzés – van lemaradásban. Ebben meghatározó az állam szerepe. Az új eszközök, korszerű kezelési módszerek egyre drágábbak. Soha nem lesz rá elég pénz. Vagyis mindenképpen új gyógyítási, finanszírozási modellre van szükség. A politika, a tudomány, a gazdaság, a társadalom képviselőinek közreműködésével.