Akár a felelős kormányzással is lehet nyerni
Számos tabut ledönt az a tanulmány, amelyet Alberto Alesina, a Harvard Egyetem professzora mutatott be április 15-én az Európai Unió gazdasági és pénzügyminisztereinek. A madridi találkozó hangulatáról és magyar olvasatáról lapunk múlt heti VG-páholyában Oszkó Péter pénzügyminiszter már beszámolt (VG, 2010. április 28.), az élénk vitát kiváltó dolgozatot azonban rendelkezésünkre bocsátotta a szerző, így azt olvasóink is megismerhetik.
Nem ez az első eset, hogy a világ vezető gazdaságainak jelentős deficit- és adósságcsökkentést kell végrehajtaniuk – kezdi írását a professzor. Az első és a második világháború utáni tapasztalatok azonban most nem hasznosíthatók: sem a magas inflációk, sem a gyors és fenntartható növekedés nem valószínű rövid távon. Ezért külön lépések, úgynevezett diszkrecionális beavatkozások nélkül a probléma nem fog megoldódni. Emiatt Alesina úgy véli, hogy a késő 80-as és 90-es évek tapasztalatai hasznosabbak.
Az általános felfogás szerint a fiskális kiigazítások recessziót okoznak, ami politikai problémákat idéz elő az aktuális kormánynak. Ez a nézet, amely keynesi tankönyvek és a naiv szavazók viselkedésének hagyományos értelmezésén nyugszik, alapvetően pontatlan – számol le a tévhittel Alesina. Először is nem minden fiskális kiigazítás okoz recesz-sziót. Másodszor – és az első következményeként – egyáltalán nem automatikus, hogy az ilyen kiigazítást végrehajtó kormányokat leváltják. Különösen így van ez, ha a szavazókban kialakult a válság sürgető érzete, illetve néhány esetben valamilyen külső elkötelezettség jelent meg.
A kiigazítások végbemehetnek keresleti és kínálati oldalon. Előbbi esetben akkor expanzív egy kiigazítás, ha a gazdasági szereplők elhiszik, hogy az megszünteti egy későbbi, még fájdalmasabb lépés szükségét. Ezáltal csökkenhetnek a kamatok is, emelkedhetnek a kötvény- és részvényárfolyamok, nőhet a pénzügyi vagyon, ami fogyasztási és beruházási boomot idéz elő. A kínálati oldalon a kiigazítások expanzív hatása a munkaerőpiacon keresztül hat.
Alesina egy szerzőtársával megvizsgálta, hogy a fejlett országokat tömörítő OECD tagállamaiban a 80-as évek óta végrehajtott fiskális korrekciók – amelyekben a ciklikusan kiigazított elsődleges egyenleg legalább a GDP 1,5 százalékával javul – milyen hatásokkal jártak. A 107 ilyen periódusból 65 tartott egy évig, a többi tovább. Kimutatták, hogy azoknak a kiigazításoknak a kétharmada, amelyek utóbb növekedést hoztak és az adósság tartós csökkenését, a kiadások lefaragásával valósult meg, míg a sikertelen kísérletek kétharmada az adóoldalon próbálkozott. Ennél is érdekesebb eredmény volt azonban, hogy a kiadáscsökkentéssel megvalósított kiigazítások szinte ugyanakkora valószínűséggel eredményeztek magas növekedést, mint a kiadások növelésével végrehajtott fiskális expanziók.
Ami a politikai következményeket illeti, Alesina és társai nem találtak bizonyítékot arra, hogy a deficitet drasztikusan csökkentő kormányok rendre elveszítenék a népszerűségüket. Arra viszont igen, hogy a kiigazítást a kiadásokon keresztül végrehajtó kormányok népszerűsége valamivel pozitívabban reagál, mint a bevételeket növelőké. Ez azonban inkább a régebbi gyökerű demokráciákra igaz. Alesina idézi Brender és Drazen elemzését, amely meggyőzően mutatja, hogy politikai költségvetési ciklusok csak az „új demokráciákban” léteznek. A tapasztaltabb demokráciákban ugyanis a szavazók megbüntetik azokat a politikusokat, akik opportunista módon manipulálják a költségvetést azért, hogy újraválasszák őket.
Ha ez a helyzet, miért halogatják olyan sok országban a szükséges kiigazítást? Ez az előnyök szétoszlásával és a költségek koncentrálódásával magyarázható. Bizonyos társadalmi csoportok igen nagy lobbierőt tudnak kifejteni, és akár károkat is okozni, ha sérelem éri őket. Azokban a polarizált társadalmakban, ahol nincs meg a megállapodási készség, nehezebb a stabilizáció. Pedig a kiigazítások nem is feltétlenül járnak hatalmas társadalmi költséggel – mutat rá a tanulmány. Ez amiatt van, hogy az egyes országok jóléti rendszereinek a hatékonysága igen változó (ld. táblázatunkat). Néhány államban – főként Észak-Európában – a szociális háló fenntartása sokba kerül, de igen jó hatásfokkal működik. Másokban – főként délen – egy kicsivel olcsóbb a szociális rendszer működtetése, hatékonysága azonban jóval alacsonyabb. Ez utóbbi országokban a jóléti reformmal párosuló fiskális kiigazítások, amelyek javítják a szociális háló hatékonyságát és célzottságát, egyszerre képesek szolgálni a költségvetés fenntarthatóságát és az igazán hátrányos helyzetben lévők védelmét.
Mikor történnek meg általában a kiigazítások? Alesina és szerzőtársai egy korábbi tanulmányukban alátámasztották a „válsághipotézist”, tehát azt, hogy egy válság a reformok végrehajtására ösztönöz. Régóta fennálló problémákat sokkal nehezebb orvosolni, mint egy járványszerű romlást. A kezelés ráadásul jóval hatékonyabb, ha erős kormány van hivatalban. Külső kényszerek ugyan elvileg segíthetnek ebben a folyamatban, de például a Nemzetközi Valutaalap által előírt feltételek hatását vegyesnek tartja a szerző. Nincs sokkal jobb véleménnyel a különböző önként vállalt költségvetési szabályokról sem: azok egy jó szándékú kormány esetében segíthetnek, ugyanakkor könnyű azokat kijátszani, felülírni.
A tanulmány angol nyelven: vg.hu/alesina
