Állami és önkormányzati cégek adóssága: önsorsrontás

Ma már a közbeszéd tárgya, hogy a MÁV és a BKV adósságállományát és pénzügyi gazdálkodását átalakítani és rendezni kell. Ha ez a munka a politika zajától mentesen, pusztán a pénzügyi és költségvetési szempontok, a vállalatirányítás és az üzleti működés, valamint a közszolgáltatásokkal kapcsolatos közösségi érdekek figyelembevételével folyna, akkor annak során a társaságok működésének átalakításához szükséges időt, a rendelkezésre álló pénzügyi kereteket, illetve a tulajdonosok anyagi mozgásterét kellene figyelembe vennünk. S ennek alapján különösebb gazdasági és üzleti szakértelem nélkül is belátható, hogy a konszolidáció elsődleges feltétele az érintett vállalatok kiegyensúlyozott gazdálkodásának megteremtése, a külső, banki finanszírozásra való rászorultság visszaszorítása, ennek kapcsán a közösségi megrendelések állományának és forrásigényének évekre előre történő megállapítása.

Ezen többéves, előre megtervezett és akár megállapodásokkal körbebástyázott folyamatnak eredménye és nem előfeltétele az adósságkonszolidáció. Ebben a folyamatban az államnak elsősorban mint a szolgáltatások megrendelőjének és ezzel egyidejűleg mint a vállalati gazdálkodás megreformálását kikényszerítő tulajdonosnak kell fellépnie, és legfeljebb az átalakítások megvalósulásával vállalhat járulékos szerepet az adósságátvállalásban. Egy effajta folyamat eredményeként azonban az érintett cégek, mint a MÁV és a BKV, mindvégig hitelképesek maradhatnak, finanszírozásuk továbbra is megoldott lehet. Így a feltétel nélküli adósságátvállalással különösen azokban az években nem sújtanák az országot, amikor az a pénzügyi forrásoknak egyébként is híján van. A többéves reformtervek véglegesítése a napokban történik, egyelőre jó esély mutatkozik azok lezárására, akár szerződésekben való rögzítésére is. Ez tehát fenntartható pénzügyi pályát, többéves munka eredményeként megvalósuló konszolidált gazdálkodást és csekély mértékű, a 2010-es költségvetési gazdálkodást egyáltalán nem érintő állami beavatkozást feltételez. Kizárólag ennek a munkának lehet az eredménye, hogy a jelentős mértékű vállalati adósságok úgy legyenek leszoríthatók és törleszthetők, hogy nem szakadnak az adófizetők, az ország és különösen a következő kormány nyakába, s nem terhelik meg az amúgy is szűkös keretek közé szorított 2010-es költségvetési évet.

A szakmai munkát azonban ez esetben is jelentős mértékben megzavarta a kényszeres politikai közbeszéd. A 2010-re elfogadott költségvetés vitathatatlan konszolidációs érdemeit mindenáron cáfolni szándékozó és 7 százalékos GDP-arányos költségvetési hiány rémével fenyegető politikai kinyilatkoztatásokhoz ugyanis kapaszkodókat kellett keresni. S miután a korábbi kijelentések részletszámításainak egyes elemeit – mint például az MNB idei veszteségét – sorra sikerült tételesen cáfolni, a 7 százalékos hiánnyal fenyegetők számára egyetlen fogódzó maradt: kénytelenek voltak elkerülhetetlenként feltüntetni a MÁV, a BKV és hasonló cégek adósságátvállalását. Az persze nyilvánvaló, hogy az azonnali és feltétel nélküli konszolidálásához kizárólag politikai okok szolgálhatnak alapul, hiszen könnyebbnek tűnhet a felhalmozott adósságállományt korábbi kormányokra mutogatva visszafizetni, mint egy szigorú, többéves vállalati reformprogramot végigvinni. Csakhogy az állami és önkormányzati vállalatok adósságfelhalmozása évtizedes tendencia, ezen cégek helyzetét egyetlen korábbi kormánynak sem sikerült rendeznie. Sajnos a mostani kormánynak is kudarcba fulladhatnak a kísérletei, ha a választási ígéretek megint a reformok leállítását és nem azok konzekvens folytatását helyezik kilátásba. Ráadásul az adott vállalat is nehézkesen vehető rá fegyelmezettebb gazdálkodásra, ha eközben arra számíthat, hogy felhalmozott adósságainak rendezése hamarosan minden további feltétel nélkül megtörténik.

A válságkezelés egyéb eredményeihez, a költségvetési szigor várható hozadékaihoz hasonlóan tehát a MÁV és a BKV kapcsán is azt a munkát végzi el a jelenlegi kormány, amelynek a gyümölcseit megint csak a következő kormány arathatná le. Ehhez képest mutatkozik egyre határozottabb politikai szándék arra, hogy a jelenlegi kormányzati munka hibásnak, tévesnek tűnjön, s így egyrészt magyarázhatóvá váljon a politikai kurzusváltás szükségessége, másrészt egy esetleges következő kormány az adódó nehézségeiért, a be nem tartott ígéreteiért az elődeit hibáztathassa. Ez a gondolkodás éppen hogy maga okozza azokat a hibákat és károkat, amelyekért jó előre, taktikusan az elődeit kívánja majd felelőssé tenni, hiszen maga hátráltatja az állami és önkormányzati vállalatok működésében és finanszírozásában a racionális, előre tervezett, kiszámítható, a költségvetés és a jelenlegi hitelezők számára is elfogadható átalakítási és konszolidációs programot. Olyannyira, hogy ennek következtében az adósságkonszolidáció szükségességét a korábbi évek költségvetési előrejelzéseitől eltérően – a félreérthetetlen politikai megnyilvánulásokra tekintettel – egyre több külső elemző is kockázati tényezőként említi. Ez a kockázat azonban valójában nem az érintett cégek – megfelelő átalakítási programokkal még rendezhető – helyzetéből, hanem a politikai kinyilatkoztatásokból adódik. Így a következő év költségvetési gazdálkodásának kilátásaiért a felelősség a szigorú tervezést és a végrehajtás első fél évét felvállaló jelenlegi pénzügyi kormányzat mellett már most igen jelentős arányban esik a politikai véleményformálókra. A jelenlegi megnyilatkozások alapján félő, hogy míg az előbbiek a kockázatok kezelésében és leszorításában, az utóbbiak azok növelésében mutatnak érdekeltséget és aktivitást.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere