Az új pénzügyi rendetlenség felé vezető úton vagyunk
Más valutáris konferenciák viszont lehangoló bukással végződtek. Richard Nixon elnök „a világ legjelentősebb monetáris megállapodása” minősítéssel illette 1971-ben a Smithsonian egyezményt, amely nem sokkal rá máris romokban hevert, és helyette a világ áttért a lebegő árfolyamok általános rendszerére. Később, az 1987-es Louvre-konferencián nem is kötöttek egyezményt, a megbeszélteket később egyesek úgy értelmezték, hogy félig-meddig rögzített árfolyamok alkalmazását vitatták meg, ezt a nézetet azonban a német Bundesbank soha nem osztotta. A történelem azt sejteti, hogy a valutákról és a tartalékokról folytatott kollektív egyezkedés aligha sikerül.
A rendteremtéshez a második út az lehetne, hogy az államokon belül kell először konszenzusra jutni a monetáris politika szilárd megalapozásáról. Ha pedig ezeket az elveket az országok kölcsönösen elismerik, abból kialakulhat egy stabil nemzetközi monetáris rendszer. Ilyen konszenzusok megteremtésére először egy évszázada tettek kísérletet, akkor a bizalom alapját az aranystandard alkotta. Az utóbbi idők globalizációs folyamatai közepette a bizalom az emberi intellektusnak a problémák megoldásában tanúsított erejétől függött. Az infláció leküzdése és a „nagy önmérséklet” az utóbbi három évtizedben szilárd alapot teremtett a világgazdaság döntő hányadának liberalizálásához, a bizalom megerősítéséhez, a kereskedelem és a prosperitás kiterjesztéséhez.
Az utóbbi három évtized során a követett irányelvek tekintetében két fázist lehetett megkülönböztetni. Az elsőben a stabil monetáris politika alapját a pénzmennyiség pontos szabályozásában látták. A második fázisban az inflációs célok kitűzését és követését tartották a monetáris politika döntő elemének, ezt azonban a mostani pénzügyi válság nagyrészt diszkreditálta. Ez igazolja Ben Bernanke egy 2003-ban tett megállapítása arról, hogy az amerikaiak a célzott infláció politikáját „idegennek, átláthatatlannak és enyhén felforgató jellegűnek” tartják.
Arról mindig is vita folyt, hogy a központi bankoknak milyen mértékben kellene korrigálniuk az eszközárbuborékokat, ha egyébként az általános inflációban nem volt gyorsulás. Az aktívák árának emelkedése ugyanis növelte a vásárlóerőt, mert hitelek felvételére ösztönzött. Általában Európában követelték, hogy a monetáris politika alakítása során tekintettel kell lenni az eszközárak változására, ezt a megközelítést azonban Amerikában a gazdaságpolitika irányítói és az akadémiai szakemberek egyaránt elutasították. Az egyik probléma itt abban áll, hogy az aktívák ára, illetve a fogyasztói árszínvonal esetleg ellentétes irányban mozog, mint arra 2000 tájékán több jel is utalt.
A pénzügyi válság nyomán bölcsebbé váltunk, a monetáris politika irányítása sokkal komplexebb és egyúttal jóval átpolitizáltabb folyamat lett, a kaotikus jegyek gyakoribbá válását pedig az egyes államok gyakorlatának mind nagyobb különbségei kísérik. A Fed és a Bank of England szemlátomást kevéssé fog aggódni új árbuborékok megjelenése miatt, akár a részvénypiacon, akár a nyersanyagok körében, amitől viszont az Európai Központi Bank sokkal inkább tart majd.
Ahogy a széttartás erősödik, egyre hangosabban követelik majd a monetáris politika szélesebb körű megvitatását. A Bank of England mindig is élen járt tevékenységének átláthatóvá tételével, így már korai stádiumban nyilvánosságra hozták, hogy a monetáris politikai bizottságában melyik tag miként szavazott az egyes indítványokról. Ennek folyományaként akár nyilvános vita is indulhat arról, ki kerüljön az ilyen bizottságokba. Ha pedig ezek a testületek amolyan monetáris kormányként működnek, akkor miért ne választás útján határozzák meg az összetételüket. Az Európai Központi Bank esetében már a létrehozatala előtt viták voltak a döntéshozó testület összeállításáról, a jövőben pedig a különböző szakmai megoldások képviselői közötti feszültségek csak erősítik a politikai beleszólás iránti igényt.
Ezek a fejlemények kísértetiesen emlékeztetnek a két háború közötti történésekre, amikor lehetetlenné vált a követendő gazdaságpolitikáról vagy annak kereteiről bármiféle konszenzus kialakítása. Az idő tájt szintén a központi bankokat okolták, amiért a tevékenységük intézményi alapja (amely akkor az aranystandard volt) szétesett, ennek következményeként a brit és a francia baloldal számára fő politikai platformmá vált a központi bankok államosításának követelése. Akkor ez egyet jelentett azzal, hogy a valutákat manipulálni kell, a vállalkozók, az exportőrök és a szakszervezetek érdekeinek megfelelően. Mindennek eredménye a nemzetközi pénzügyi káosz lett, pontosabban az az út, amely felé most is haladunk.
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.