Hegedűs Miklós: Fából vaskarika az adósságcsökkentő élénkítés

Az Európai Unióban is egyre inkább „polgárjogot nyert” az a fajta vélekedés, hogy az évek során felhalmozott adósságot csökkenteni kell, és a vészesen megbomló pénzügyi egyensúlyokat helyre kell állítani, de egyidejűleg lehet és kell is az élénkítést szolgáló gazdaságpolitikai fordulatot jelentő intézkedéseket megtenni. Közgazdasági értelemben arról a gyakorlatban soha, sehol nem megvalósított követelésről van szó, hogy a makrogazdasági összkeresletet úgy kell csökkenteni – az adósság és az egyensúly érdekében –, hogy az végső kihatásában rövid és hosszabb távon növelje azt. Nem nehéz belátni, hogy ez olyan „fából vaskarika”, amely politikailag jól eladható, és a tömegek számára megnyugtató ugyan, de természetéből adódóan a gyakorlatban kivitelezhetetlen.

Valójában ha egy országban vagy az EU-ban ténylegesen megszorító gazdaságpolitika érvényesül – kiegyensúlyozott export-import szaldót feltételezve – akkor a növekedéshez kívánatos többletkereslet csak részleges lehet. Az azonban nagyon is lehetséges, hogy a megszorítások olyan módon érvényesülnek és olyan területekre koncentrálódnak, amelyek a természetes növekedési potenciálban a legkevésbé okoznak rövid és hosszabb távon helyrehozhatatlan károkat. A fogalmazást cizellálhatjuk az összkereslet szempontjából, azonban egy gazdaságpolitika végső kihatásában megszorító vagy növekedésösztönző lehet, és csak ritka esetben maradhat semleges.

Ismerve a politikusok kreativitását, nem kételkedem, hogy a ma már rosszul csengő megszorítások helyett megtalálják a szélesebb közvéleménynek jobban eladható címkét. Csak legalább a megszorítások érvényesüljenek, és a politikusok ne higgyék, hogy a megszorító és növekedésgyorsító gazdaságpolitika „békés egymás mellett élése” valós alternatíva. Kételkedésem az öszvér gazdaságpolitika sikerességét illetően azonban nemcsak elméleti jellegű, hanem az új, növekedést is szolgáló, ez idáig felvetődött gazdaságpolitikai eszközökkel is összefügg.

E lap hasábjain az EU egyik vezető beosztású képviselője például kifejtette, hogy az EU-ban tervezett tranzakciós adó egyik komoly eszköze lehet az új gazdaságpolitikai rezsimnek: egyrészt, mert onnan vesz el, ahol van, másrészt pedig mert az unió 52 milliárd euró erőforráshoz jut a növekedés élénkítéséhez. Igaz, a közvélemény nem ejt könnyeket a pénzügyi szektor növekvő adóterhei miatt, az EU-tisztviselő pedig örül, hogy 52 milliárd euró fölött rendelkezik. Eltekintve az összeg jelentéktelen voltától, uniós szinten az ilyen beavatkozások nullszaldós játékok: a bankrendszer veszít, az EU-apparátus nyer.

Az eddigi tapasztalatok alapján aligha remélhető, hogy az EU által vezérelt tőkeallokáció érdemleges növekedési többleteket hozhat, ráadásul az ilyen megközelítés az EU alapelvét jelentő piaci működést kérdőjelezi meg. A magyar gazdaságpolitika kétéves útkeresése is meggyőzően igazolja, hogy a komoly mértékű eladósodottságból adódó és növekvő terhek, valamint a súlyos költségvetési egyensúlytalanság közepette a jó szándékú növekedési erőfeszítések – például adócsökkentés – pusztába kiáltott szó. Hozadéka az idő- és illúzióvesztésen túl az, hogy 2012-ben és még 2013-ban is elkerülhetetlenül dübörög a megszorító politika, és az annyira remélt növekedés a jövő homályába vész.

Az eddigi megszorító gazdaságpolitikát bőven lehetne a növekedést kevésbé visszafogó módon és eszközökkel feltupírozni, de az eddig felvetődött ötletek politikai indíttatásúak, részérdekeket szolgálnak, és az alapkérdést illetően inkább „halottnak a szenteltvíz” kegyeleti aktusára hajaznak, mintsem megoldást kínálnának.