Messze még a gyógyulás

Kórházi adósság, orvoselvándorlás, hosszú várólisták – 2010-ben az új kormány számára mindez kellő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az egészségügy válságáról beszéljen. Annak fő okaként a forráshiányt jelölve meg, azt, hogy gazdasági fejlettségéhez képest az előző kormányok alacsonyan tartották az egészségügyi közkiadások szintjét. A „Gyógyuló Magyarország – Újraélesztett egészségügy” címmel akkor elfogadott Semmelweis-terv, vagyis „a magyar egészségügy megmentésének” szakmai koncepciója ezért az egészségügyi rendszer átalakításán túl már 2011-re pénzügyi stabilizációt, azt követően pedig többletforrás-injekciót helyezett kilátásba.

Az elmúlt három évben ugyan nem sikerült megállítani az intézmények eladósodását, a dolgozók külföldre vándorlását, és rövidíteni a várólistákat, a kormány szerint az egészségügy mára mégis a gyógyulás útjára lépett. Nem vagyok orvos, de azt tudom, hogy aki több sebből vérzik, arról korai kijelenteni, hogy lábadozik. Különösen, ha a legtöbb mérhető paraméter nem erősíti meg ezt az állítást.

Az OECD által évente kiadott Health Data 2013-as jelentése szerint ugyan a GDP-arányos teljes egészségügyi ráfordítások a 2009. évi 7,7 százalékról 2010-re 8 százalékra nőttek, ez után viszont 7,9 százalékra estek, ami jelentősen elmarad az OECD-országok 9,3 százalékos átlagától. A hazai ráfordításokból nagyjából csak 5 százalék a köz-, míg 3 százalék a magánkiadás aránya. Az utóbbi ráadásul folyamatosan emelkedik, mert bár az igénybe vehető ellátási csomagot deklaráltan nem szűkítették, a hozzáférés azonban – éppen a várólisták és a romló színvonalú ellátás miatt – nyilvánvalóan romlott.

A magyarországi vásárlóerő-paritáson számolt 1689 dolláros egy főre jutó éves kiadás nagyjából a felét tette ki a 3339 dolláros OECD-átlagnak. A 34 vizsgált ország közül mindössze öt, Chile, Lengyelország, Észtország, Mexikó és Törökország lakossága egészségügyi ellátására jut kevesebb, mint nálunk.

A gyógyszerkiadások növekedési üteme az elmúlt években lassult, 2011-ben az összes kiadás 33,4 százalékát tette ki, ami még mindig a legnagyobb arány az OECD-országok között, amelyek átlagban fele ennyit, 16,4 százalékot költenek gyógyszerre. Ennek az egyik fő oka, hogy Magyarországon ugyan egyre csökkenő mértékű, de még mindig széles körű a gyógyszerek támogatottsága, ami viszont oda vezet, hogy az új, hatékony, de emiatt költséges terápiákat már nem tudja miből finanszírozni az állam, így a betegek nem is jutnak hozzá ezekhez.

Az OECD adatai szerint az ezer lakosra jutó orvosok és nővérek száma ugyancsak alacsonyabb Magyarországon az átlagnál. Az orvosok tekintetében ugyan nem olyan nagy az eltérés (3 orvos 3,2 helyett), az ápolóknál viszont a hazai 6,2-vel szemben az OECD-átlag 8,7. A kevesebb orvosnak és nővérnek ugyanakkor sokkal több munka jut: nálunk ezer lakosonként 7,2 kórházi ágyat tartunk fenn, míg az OECD-országok átlaga, amelyek közül egyre többen váltják ki a legköltségesebb kórházi ellátást egynapos sebészettel vagy járóbeteg-ellátással, házi ápolással, 4,8. Az egészségügyi kiadások alacsony mértéke okozta lemaradásunk talán a legmodernebb diagnosztikai eszközöknél mutatkozik a leglátványosabban. Magyarországon egymillió lakosra 7,3 CT jut, ami harmada az OECD-országok átlagának, illetve 3 MRI készülék működik, szemben az OECD-átlag 13,3-mal.

Nem véletlen ezek után, hogy míg a legtöbb OECD-országban érdemben emelkedett az elmúlt évtizedekben a várható élettartam – 2011-ben átlagosan 80 év volt –, Magyarországon ez a nyereség szerényebb, és a most született gyerekek még mindig csak 75 évre számíthatnak, a 34 ország közül Törökország és Mexikó után a harmadik legrövidebbre.