A Nabucco kétségtelen előnye Európa számára, hogy teljesen függetlenít az orosz gázimporttól, s a türkmén és azeri készletek mellett a majdani iráni és iraki kapacitások is könnyedén rácsatlakoztathatók. Fölénye egyben hátrány is, mivel egyelőre csak Azerbajdzsán és Türkmenisztán gázvagyonára apellálhat számottevően. Utóbbi a döcögősen haladó vezetéktendert látva exportforrásait Kína és Oroszország felé kezdte lekötni; ezek az államok versenyelőnyben vannak, hiszen kész vezetékrendszerük van Türkmenisztán felé.
Bár az azeri készletek óriásiak a Sah-Deniz gázmező révén, előbbiek intő jelek, amelyeket az EU politikusai is észrevettek, remélhetőleg még nem későn – erre utalhat az erősödő kommunikáció az európai és türkmén illetékesek között. Ezenfelül a sikeres türkmén szállításokhoz időben el kell készülnie a Kaszpi-tenger alatti gázvezetéknek is, amely Azerbajdzsánt és Türkmenisztánt kötné össze, ám ezt mondvacsinált okokra hivatkozva rendre megfúrja Oroszország és – ami nagyobb probléma – Irán is. Ez nem hagy kétséget afelől, hogy Teherán egyelőre szívesebben üzletel Kínával és Oroszországgal, mint az őt permanensen szankcionáló Egyesült Államok szövetségesével, az EU-val, amely ráadásul egyszer már elutasította az iráni közeledést a vezetéktender ügyében. Továbbá alaposan újra kell rajzolni a Törökország uniós csatlakozásáról alkotott képet is, mivel a vezeték révén stratégiai tényezővé válik a muszlim ország. Grúzia is kényes pont, ugyanis a 2008-ban Oroszországgal vívott háború alapvető biztonsági kérdéseket vet fel. Valószínűleg ezért is csendesedtek el a hangok a Fehér Áramlat körül is, ez a vezeték Tbilisziből a bulgáriai Burgaszba, onnan pedig a többi EU-ország felé szállította volna a gázt. Ráadásul keresleti oldalról is jelentkezhetnek akadályok; Damoklesz kardjaként függ a projekt felett, hogy esetleg nem talál gazdára elegendő gáz a júliustól kezdődő árveréseken. Ez ugyanis megpecsételné az egész tervezet jövőjét, hiszen vásárlóerő híján hiába töltik meg a vezetéket gázzal. Ettől az eshetőségtől azonban egyelőre nem tartanak komolyabban az ágazati szakértők.
A Déli Áramlat mindennél lényegesen kevésbé problémás gyerek, legalábbis a gyorsaság terén. Az oroszok a rájuk jellemző hatékonysággal verték keresztül a gázvezeték tervezetét; a cső Ukrajnát a Fekete-tengeren kikerülve juttatná el a Balkánra, Olaszországba és Közép-Európába ugyanazt a nyugat-szibériai és türkmén gázt, amelyet jelenleg az ukrán tranzit biztosít. A jövőben egyébként Oroszországnak is gondjai adódhatnak az ellátás biztosítása terén, mivel a nyugat-szibériai óriásmezők készletei fogyóban vannak, a kelet-szibériai mezőket pedig csak nagyon borsos áron lehetne kitermelni és rákötni az Európába tartó gerinchálózatra. Így viszont idővel könnyen üres maradhat a gázvezeték. Vélhetően ezért gyorsultak fel a kutatások az említett mezők környékén a nem konvencionális készletek után, mivel hosszú távon és emelkedő árakat prognosztizálva a mostanihoz hasonló lenne a kitermelés és elszállítás költsége. Ha ezekhez még hozzátesszük azt is, hogy az orosz vezetékrendszer néhol katasztrofális állapotban van, s szinte mindennaposak a robbanások és szivárgások, máris kevésbé látszanak sötétnek a felhők a Nabucco felett.
A nehézségek ellenére Európának elemi érdeke a két projekt megvalósulása, nemcsak az ellátás biztosabb volta és a diverzifikált beszerzés miatt, hanem a jövőbeni árképzés nagyobb rugalmassága végett is. Minél szerteágazóbb ugyanis a gázvásárlási rendszer, annál inkább mérséklődik Oroszország monopolhelyzete a mindenkori ár megállapításakor, a végfelhasználó országokat pedig kevésbé fogja érdekelni, hogy milyen gázt kapnak, inkább azt találják majd fontosnak, hogy mikor és mennyiért érkezik a fűtőanyag. A fentebb taglalt problémák együttese ugyanakkor rávilágít arra, hogy a két projektben lényegesen több a közös vonás, mint amennyire jelentősek a köztük feszülő ellentétek. Vélhetően ezért lehet szakmai körökben egyre gyakrabban hallani a „déli csatorna” megnevezést, amely összefogja a két projektet, és nemcsak a vezetékrendszerek földrajzi irányára mutat, hanem gyaníthatóan új szemléletet és retorikát is eredményez. A szakmai diskurzusokon jól érzékelhető az európai és orosz érdekek közeledése; bár ezek még nem váltak nyilvánvalóvá a közvélemény számára, a bilaterális viszonyok egyik fundamentumaként koherensebb energiapolitikai kapcsolatot teremthetnek. Nehéz eldönteni, hogy e helyzet kialakulásában mekkora szerepe van a világhatalmi pozícióra áhítozó Kína ránk vetülő árnyékának, vagy a több fronton elfoglalt USA érezhető hátrálásának, azonban nyilvánvaló, hogy előnyére válik mind az EU-nak, mind Oroszországnak. Ebben pedig az első – nem is oly apró – lépések egyike a két vezetékrendszer villongásoktól mentes megvalósulása lehet.
Úgy tűnik tehát, Magyarország kivételesen jó lóra tett, mégpedig azonnal kettőre, és múltjához méltóan virtuózan üli meg őket. A rajtunk keresztül haladó két vezeték számunkra kedvező stratégiai előnyei, a méretünkhöz képest hatalmas gáztároló kapacitásunk, a földünkben rejlő gázvagyon, valamint az épülő adriai gázvezeték szó szerint kikerülhetetlen tényezővé, az európai vezetékrendszer hipotalamuszává tehet minket. Persze a tranzitszerep feletti öröm idején is érdemes lesz szem előtt tartani az állatorvosi ló, azaz Ukrajna esetét, ha nem akarunk a sorsára jutni.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.