Túléli-e az euróövezet a gazdasági fellendülést?

Bár az euró lényegesen egyszerűbbé teszi a kereskedelmet, a monetáris politika irányítása számára jelentős problémákat okoz. Néhány közgazdász – magamat közéjük számítva – már a létrehozatala előtt firtatni kezdte, hogy a használata vajon alkalmas lesz-e országok ilyen heterogén csoportja számára. Az egyetlen valuta ugyanis egyetlen monetáris politikát feltételez, egyetlen kamatszinttel, akkor is, ha a gazdasági feltételek – főleg a ciklusok lefolyása – lényegesen eltérnek az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) tagjai között.

Az egységes valuta egyúttal közös árfolyamot is jelent más valuták viszonylatában, ami a krónikus kereskedelmi hiányt felmutató országokban kizárja a természetes piaci reakciókat, azaz a kivitelt serkentő és a bevitelt fékező árfolyamcsökkenést. Saját valuta nélkül a krónikus külső deficitek egyetlen gyógymódját a reálbérek csökkentése vagy a termelékenység viszonylagos növelése jelentheti.

Az Európai Központi Bank (EKB) ez idő tájt erősen laza monetáris politikát követ. Amint azonban az euróövezet egészében a gazdaság javulni fog, az intézmény elkezdi a likviditás csökkentését, és emeli a rövid lejáratú kamatokat, ez egyes országok számára kedvezőbb, mint másoknak. A továbbra is gyengélkedő gazdaságú államok nyilván ellenzik majd a monetáris politika szigorítását.
A problémát jól illusztrálja a Németország és Spanyolország körülményei közötti kontraszt. A németeknél a munkanélküliség jelenleg 8 százalékon áll, a spanyoloknál több mint kétszer ilyen magas, 19 százalékos. Németország 175 milliárd dollárnak megfelelő összegű kereskedelmi többletet hozott össze az augusztussal lezárt 12 hónapos időszakban, a spanyoloknál ugyanekkor a hiány volt 84 milliárd dollárnyi. Ha még a peseta, illetve a márka lenne használatban, akkor a spanyol valuta értéke esne, a németé pedig emelkedne. A gyengébb peseta ösztönözné a kivitelt, és fékezné a bevitelt, ez erősítené a belföldi keresletet és csökkentené a munkanélküliséget.
Mivel az EKB irányadó kamatrátája 1 százalék alatt van, ezért csekély az eltérés ahhoz képest, amit a spanyol jegybank alkalmazna, ha saját hatáskörében lenne a monetáris politika. Ha azonban az euróövezetben megindul a fellendülés, akkor az EKB esetleg már olyan időpontban elkezdi emelni a kamatszintet, amikor az Spanyolországnak még nem előnyös, mert ott növeli a munkanélküliséget. Emiatt a madridi kormány, csakúgy, mint több más, nagyarányú munkanélküliséggel sújtott tagállam, ellenezni fogja a monetáris szigorítást, amelyet az EKB mégis érvényesít, az euróövezet egészének gazdasági érdekeire hivatkozva.
Az EMU emiatti elhagyására irányuló késztetés nem csak a spanyoloknál jelentkezhet. Görögország, Írország, Portugália, sőt Olaszország is szerepel azon államok között, amelyekről feltételezik, hogy előnyük származna abból, ha függetlenül tudnák irányítani a monetáris politikájukat, és ha hagyhatnák a valutájuk leértékelését egy versenyképesebb szintre.

A 10 éves német állampapírok ez idő tájt 3,33 százalékot hoznak, a megfelelő görög kötvények azonban 4,7, az íreké pedig 4,77 százalékot. A növekvő eltérés a törlesztés megtagadása vagy az euró elhagyása és a tényleges leértékelés miatti félelmeket tükrözi.
A kilépés az övezetből természetesen számos technikai és politikai problémát okozna, mert ellenkező irányba végig kellene csinálni ugyanazokat a műveleteket, amelyek megelőzték az egységes valuta bevezetését. Kérdés továbbá, hogy miként határoznák meg az újra bevezetendő nemzeti valuta árfolyamát. Célszerű lenne 1:1 aránnyal indulni az euróhoz képest, mert utána hagyni lehetne, hogy a globális piacok beárazzák az új nemzeti valutát. Egy 20 százalék körüli leértékelődésnél már várható lenne, hogy az exporttermékek kellően olcsóbbá váljanak, az import pedig megfelelő mértékben dráguljon. Ha a váltás a kilépő országban általános áremelkedést okozna, akkor hagyni kellene tovább leértékelődni a szóban forgó valutát.
Mivel a távozó ország polgárai továbbra is tarthatnának eurót, ezért a kilépés nem vezetne szükségszerűen általános vagyonvesztéshez. Az eljárás ennek ellenére tartalmazna kockázatokat. A globális tőkepiacokon ugyanis általánossá válhat az a megítélés, hogy a nagyarányú munkanélküliséggel küszködő országok nagyobb valószínűséggel fordulnak az inflációs politikához és a valuta leértékeléséhez. Ennek folytán a befektetők inkább visszatartanák a pénzüket a nehézségekkel küszködő államoktól, jelentősen megdrágítva emezek államadósságának finanszírozását.

Ezenfelül politikai kérdések is felbukkannának. Vajon kellene-e csökkenteni a távozó ország szavazati arányát a gazdasági és pénzügyminiszterek tanácskozásain? Csökkenne-e a súlya a kilépő államnak a közös kül- és védelmi politikában? Fennállna-e a veszélye annak, hogy idővel magából az Európai Unióból is eltávolítanák az adott országot, megvonva tőle a kereskedelmi előnyöket.
A gazdasági és politikai kockázatok nyilván kellő elrettentő erőt képviselnek a kilépéssel szemben. A bentmaradás azonban néhány állam számára szintén jelentős hátrányokkal járhat. Ezért ha az EMU keretében nem sikerül úrrá lenni a belső gazdasági problémákon, akkor néhány ország olyan következtetésre juthat, hogy az euróövezeti tagság ára megfizethetetlenül magas.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org