Válságadók: Fizessen az, akinek van miből!

A Medgyessy–Gyurcsány-kormányok silány politikája példátlan gazdasági hanyatlást eredményezett. Az ország moralitása, értékei, gazdasági helyzete még a világválság előtt mélypontra került. Ez a világgazdasági válság begyűrűzésével együtt valóban kritikus állapotot teremtett. Ebből a helyzetből a kiút minden hozzáértő véleménye és minden eddigi példa szerint az értéktermelés preferálása lett volna. Egy lesüllyedt állapotba került gazdaság felemelésének egyedüli módja a forrástermelő ágazatának dinamizálása, amelyhez már a kezdetekkor további forrásra és professzionális programokra van szükség. Ebből következik, hogy ha már előtte elmaradt, akkor a kormányváltáskor, az új kormány programjában – 2010–11-ben – akár az adósságállomány növelésének árán is a gazdaságfejlesztésre kellett volna koncentrálni. A gazdaság gyors dinamizálása lett volna a felzárkózás leggyorsabb programja. Az új kormány a megválasztása előtt erre készült.

Ugyanekkor Görögország és az ibériai tagállamok eurót kockáztató lépései óvatosságra késztették az EU megrettent döntéshozóit, és megtiltották a hiány növelését. A hiány 3,8 százalékos diktátuma nálunk új forgatókönyvet követelt. Ez lényegében egy lefojtott program, kegyetlen erős korlátokkal, nem beszélve a Bajnai-kormány által készített 2010-es költségvetés hiányai által okozott extra nehézségekről. A feladat: van egy működésében, eredményességében lerobbant, morálisan lezüllött ország, jelentősen különböző állapotú gazdasági szereplőkkel, ahol a költségvetési hiányt külső utasítás miatt nem lehet növelni, de a pénzügyi egyensúlyt hónapok alatt létre kell hozni. Nincs idő, hogy különböző, 2-3 év alatt eredményt produkáló módszerekkel teremtődjön meg az egyensúly. Fiskális válsághelyzet alakult ki ott, ahol két évtized alatt, a csetlő-botló hazai vállalatok mellett – többnyire szárnyaló nemzetközi vállalatokkal – a gazdaságunk szerkezete erősen duálissá vált, mindemellett nem volt ritka a külföldi szereplők versenyellenes, sikeres érdekérvényesítése sem. A helyzet a „bankadó” kivetése után a fiskális politikát vezérlők részére szinte automatikusan felkínálta a nagyobb gazdasági szereplők esetében a válságadó bevezetését.

Emlékszünk arra, hogy a kilencvenes években Magyarország a térség legkeresettebb befektetési célpontja volt. Arra is emlékszünk, hogy az ország gazdasági fejlődésében meghatározó szerepet játszó nemzetközi vállalatok évről évre megtalálták számításaikat. Emlékezzünk arra is, hogy hosszú éveken át – közép-európai összehasonlításban – több multinacionális cég magyarországi vállalata volt a sorozatosan aranytojást tojó tyúk. Nagyon sok tényező mellett a társadalomnak előnytelen szabályzás is segíthetett abban, hogy egy gazdasági környezet a külföldi cég számára paradicsom legyen. Márpedig ha vannak bőséges évek, akkor tolerálhatók a nagyon szűk esztendők teherviselő elvárásai is.
A dilemma még az ellenérdekelt cégek szempontjából is elgondolkodtató: vagy minőségében, vásárlóerejében, fejlődésében kritikus szinten túl lefojtott ország igen gyatra vásárlóerővel vagy rövidebb időre, a tervezetthez képest áldozatot hozva a fejlődés reményében nő az eredmény.

A magántőke joggal nem szereti a kiszámíthatatlanságot, a tervezhetetlenséget. Normál helyzetben egy ilyen válságadó kivetése megengedhetetlen, elfogadhatatlan. De 2010-ben Magyarországon krízishelyzet jött létre, ráadásul ennek megoldása külső diktátum. A 3,8 százalékos hiányhoz ragaszkodó unió és a pillanatnyi hírek alapján ítélkező pénzpiac nélkül valószínű, hogy nem vagy csak jóval alacsonyabb lenne a válságadó Magyarországon. Ugyanakkor gyors helyzetfelismeréssel akár a 3,8-es diktátum ellen is lehetett volna lobbizni az uniónál azoknak, akik ezt a válságadó miatt tették. Érdekes, hogy ez senkinek nem jutott eszébe, igaz, az eredményességnek nem is lett volna realitása. Ehhez a nemzetközi cégek és a kormány között egy intézményében jól működő partneri viszonyra lett volna szükség, amelyre van példa néhány érintett, válságadót fizető cég esetében.

Szakmai szempontból szólni kell arról is, hogy az elmúlt húsz évben a gazdaság szerkezetén belül a gyártóipar előtérbe helyezése először jelent meg kormányprogramként. Nem vitatva a szolgáltatóipar fontosságát, a forrástermelést fajlagosan, jelentősebb mértékben mégis a gyártóágazat adja. Különösen fontos ez nálunk, ahol van esély a nagyobb hozzáadott értékű gyártóipar irányába terelni a fejlődést. Ez a gondolatsor abból eredeztethető, hogy a válságadó nem érintette a gyártóvállalatokat. Ugyanakkor a múltban a pénzügyi szárnyalás évei sem jelentettek azonos bőséget a gyártóknak és a szolgáltató vállalatoknak. Különösen, hogy az utóbbiak csoportjába sorolandók a különféle pénzügyi szolgáltatók, a biztosítók, a bankok.

A válságadó nem a gazdaság duális szerkezetét csökkentő eszköz, amint az többször szerepelt a médiumokban. Nagy hiba lenne a gazdaságunk megosztottságát visszafogással, a fejlődés korlátozásával korrigálni.
A válságadó kapcsán szükséges további szempontról is beszélni. Kérdés lehet, hogy ez a bőséges eredményt produkáló múlt adója, vagy a jövő jogosítványa? Érezhetően a múlté, de joggal elvárható, hogy akik a gazdaság korrekt szereplőiként jelentős forrást fordítanak a krízishelyzet megoldására, váljanak partnerré. Ha már korábban ez nem jött létre, akkor a sértett, kényszerített helyzet ellenére kölcsönös akarással legyen egy konstruktív partneri kapcsolat a kormány és a válságadóval terhelt, tisztességes gazdasági szereplők között. Ne feledjük, mindenkinek érdeke, hogy Magyarország minél gyorsabban kilábaljon a mélyből és fejlődjön!

A szerző a Budapesti Városüzemeltetési Központ elnöke, az Ericsson Magyarország korábbi vezérigazgatója