A válság miatt az idén természetesen az euróövezet minden országa megszegi a 3 százalékos deficithatárt. De tekintsünk például Hollandiára, ahol 1999 óta az idén másodszor haladja meg a hiány a megengedett plafont. Az első alkalommal ott mindössze 0,1 százalékkal lépték át a határt, a kormány ennek ellenére azonnali, kemény intézkedéseket foganatosított a hiány megfékezésére. Hasonlóan viselkedett Németország és Ausztria is, ahol például most is dolgoznak a válság miatt felduzzasztott deficit lefaragásán.
Lent, Európa déli végein a dolgok egészen másként néznek ki. Arrafelé a deficit-előírás megszegése inkább szabálynak, semmint kivételnek számít. A közös valuta használatának első évtizede során a görögök például csak egy alkalommal – és minimális mértékben – tudták a 3 százalékos plafon alá szorítani a hiányt. Athén más tekintetben is méltatlanná vált a bizalomra. A kormány 2004-ben bevallotta, hogy az 2000 óta minden évben hazudott a deficit mértékét illetően. Ez volt az az időszak, amikor az országnak igazolnia kellett az alkalmasságát a közös valuta bevezetésére és használatára. Másképpen fogalmazva, Görögország csak csalással válhatott az euróövezet tagjává. Majd 2009 novemberében ismét látszott, hogy a görög kormány megint hazudott, ez alkalommal a 2008-as tényleges és a 2010-es várható deficitet illetően.
Olaszországban (csakúgy, mint Portugáliában és Franciaországban) szintén hosszú története van az európai fiskális szabályok felrúgásának. A görögökhöz hasonlóan az olaszokat is úgy vették fel az euróövezetbe, hogy fényévekre volt az összes kritérium teljesítésétől. Az államadósság mindkét országban jóval a GDP 100 százaléka felett volt, szemben a kikötött 60 százalékos plafonnal. Róma például annak a követelménynek sem felelt meg, amely szerint a valutáját két éven keresztül az európai átváltási mechanizmuson belül kellett volna tartania.
Tíz év elteltével, úgy tűnik, mintha lent, délen megállt volna az idő. Mind a görög, mind az olasz államadósság lényegében változatlan szinten áll, annak ellenére, hogy a két ország kiemelkedően részesült az euró előnyeiből, mert a hosszú lejáratú adósságaik kamatai a németországi szintre estek, az egységes valuta bevezetésének köszönhetően. Ez önmagában is 10 milliárd eurónyi megtakarítást eredményezett számukra évente, ennek hatása szinte egyáltalán nem látszik az államadósságuk alakulásán. Mindez csak egy dolgot jelenthet: mérhetetlen tékozlást.
A hitelminősítői besorolások nyilvánvalóan tükrözik ezt. Az euróövezetben Görögországé a legrosszabb minősítés, a Standard & Poor’s az A– fokozatra máris leminősítést helyezett kilátásba (azóta ezt meg is tette – a szerk.), a Fitch pedig BBB+ besorolást állapított meg, ez a harmadik legroszszabb a befektetésre még egyáltalán alkalmas papírok körében.
Mi lesz, ha Görögország nem tudja teljesíteni az adósságszolgálati kötelezettségeit? A Morgan Stanley számításai szerint viszonylag alacsony kamatszint mellett is 2,4 százalékos – GDP-arányos – elsődleges többletet kell képezni ahhoz, hogy Athén az államadósságot a GDP 118 százalékán tudja stabilizálni. A jelenlegi szabályok szerint a görögöket nem segítheti sem más tagállam, sem maga az EU. Az utóbbi időszak azonban olyan tanulságokkal szolgál, hogy az európai szabályok is megszeghetők. Számos politikus és közgazdász máris sürgeti, hogy az EU maga halmozzon fel szuverén adósságot, amellyel enyhíteni lehetne a görögök és az olaszok problémáit.
Ennek azonban súlyos ára lenne, ami a fegyelmezett fiskális politikát követő államokra hárulna. Németország és Hollandia számára például megemelkedne a kamatszint, és ez sok százmillió eurós többletkiadást jelentene évente. Ezt a kört akkor is fenyegetné a magasabb kamatok veszélye, ha az EU szuverén adósságának terve nem valósulna meg, mert a pénzügyi integráció előrehaladtával a fiskális fegyelem hiánya a valutaövezet egészét veszélyeztetné.
A jelenleg hatályos szabályok szerint tagországot nem lehet az euróövezetből kizárni. Ez lehetővé teszi a Görögországhoz hasonló államoknak, hogy hazudjanak, manipuláljanak, zsaroljanak, és újabb összegeket csikarjanak ki az EU-tól. Hosszú távon ez katasztrofálissá válik az európai együttműködés számára, mert meginog a közvélemény támogatása. Európának ezért mérlegelnie kellene a szabályok megváltoztatásának rövid távon jelentkező többletterheit. Ha csak egy tagállamot is kizárnának, máris hitelesebb mechanizmussal kényszeríthetnék ki a fiskális fegyelmet annál, mint amit a stabilitási paktum és a pénzbüntetés jelent. Ezt az árat megérné megfizetni.
Edin Mujagic monetáris ügyekkel foglalkozó közgazdász, a Tilburg Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.