A magán-nyugdíjrendszer felszámolása még nem nyugdíjmentés

A héten kiderült: a több mint hárommillió pénztártagból mindössze 102 ezer maradt a magánkasszáknál. Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi megbízott, miután óriási sikernek könyvelte el az állami rendszerbe visszalépők hatalmas arányát, közölte: az emberek visszakapták a „választás szabadságát”. Választani viszont csak két rossz közül lehetett: vagy a magán-, vagy az állami nyugdíjról kellett lemondani, az utóbbi pedig szinte minden pénztártag számára kedvezőtlenebb alternatívának tűnt – legalábbis a jelenleg érvényes nyugdíjszámítási szabályok szerint –, így az eredmény nem meglepő.

Hogy mennyire nem volt szabad ez a választás, az is jól illusztrálja, hogy a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetségéhez (VDSZ) kedd délig több mint 32 ezer úgynevezett jogfenntartó nyilatkozat érkezett be, és még több ezret várnak. Vagyis egy kisvárosnyi lakosság vallja: kényszer hatására lépett vissza az állami pillérbe, és ha a magán-nyugdíjpénztári tagokat legsúlyosabban diszkrimináló paragrafust – vagyis azt, hogy decembertől nem szerezhetnek több szolgálati időt – törlik a társadalombiztosításról szóló törvényből, továbbra is ragaszkodna a tagságához.

A jegyzethez tartozó cikk itt olvasható!

A magánmegtakarításához ragaszkodó magán-nyugdíjpénztári tag az elmúlt hónapokban egyes számú közellenséggé vált a kormány szemében, aki szigorú büntetést érdemel. Például azt, hogy példás járulékfizetőként se legyen esélye a jövőben akár még annyi állami nyugdíjra vagy rokkantnyugdíjra sem, mint a rendszer bármely potyautasának, az álminimálbéresnek vagy a feketén-szürkén dolgozónak. A maradók éljenek meg nyugdíjasként abból, amit a „nyugdíjtőzsdén” megkeresnek, a többieknek ezzel szemben lesz „kiszámítható, biztonságos” állami nyugdíjuk, sőt még egyéni számlájuk is. Azt viszont, hogy ez utóbbi pontosan hogy néz majd ki – például jóvá lesz-e írva valamilyen technikai kamat a befizetéseken –, még senki sem tudja, ahogy azt sem, hogyan számítják majd ki az „örökölhetőséget” jelentő özvegyi járadékot. Ebből a szempontból a visszalépők zsákbamacskát kapnak. Emellett idehaza nem olyan régen emelkedett a nyugdíjkorhatár, változott az indexálás, törölték el a 13. havi juttatást, és aki figyeli a nemzetközi híreket, láthatja, más fejlett országokban is folyamatosan napirenden van a nyugdíjrendszer szigorítása. A kiszámítható és biztonságos állami nyugdíj tehát illúzió.

A magánnyugdíjpénztárak megszüntetését makrogazdasági okokkal is magyarázta a kormány. Annyiban igazuk is van, hogy az évente mintegy 350 milliárd forintnyi járulékpénzt elvonó intézmények felszámolása rövid távon levehet némi terhet az adófizetők válláról, 2013-tól viszont már a kasszák fizették volna a nyugdíjak egy részét, így fokozatosan, évről évre növekvő mértékben csökkentették volna az állami nyugdíjkassza terheit. Hosszú távon pedig szinte biztos, hogy semmit sem nyerünk a visszalépésekkel, hiszen a most visszatérőknek, ha egyszer nyugdíjba mennek, kamatostól vissza kell(ene) majd fizetni, amit a magánkasszákból magukkal hoztak. Ez pedig a demográfiai helyzetet nézve egyre nehezebb lesz. Jelenleg négy aktív korú jut egy időskorúra, 2050-ben, amikor a mostani pénztártagok zöme már jó néhány éve nyugdíjas lesz, várhatóan kettő az egyhez lesz az arány.

Az időskori szegénység ellenszere biztosan nem az, ha átpakoljuk a magánnyugdíj-megtakarításokat az állami nyugdíjrendszerbe, ahol aztán egy részét feléljük. Sokkal inkább az, ha tudomásul vesszük: mindenkinek aktív korában kell annyit félretennie, amennyi elegendő lesz az időskori megélhetésére. A kormány meg is ígérte a pénztáraknak, hogy a második pillér felszámolásáért cserébe támogatja majd az öngondoskodást, ennek azonban egyelőre semmi jele. Sőt a harmadik pillérnek kikiáltott önkéntes nyugdíjpénztárakba és a negyedik pillérnek nevezett nyugdíj-előtakarékossági számlákra utalt befizetések adókedvezménye 30-ról 20 százalékosra mérséklődött az idén. A piaci szereplők remélik ugyan, hogy a csökkenő szja-terhek miatt a lakosságnak több pénze jut majd öngondoskodásra, de lényegesen több jövedelem csak a magas keresetűeknél marad, az átlagos és alacsonyabb jövedelműeknél nem. Pedig az öngondoskodás fokozására nagy szükség lenne mindenkinél, mivel ezen a téren tragikus a helyzet: a Raiffeisen és a GfK felmérése szerint a lakosság háromnegyedének egyáltalán nincs félretett pénze, s ha ez így marad, ők biztosan nagyon szegények lesznek időskorukban.

A magánkasszák elleni kommunikációs hadjárat nem tesz jót a nyugdíjcélú öngondoskodás önkéntes formáinak sem. Joggal kérdezheti bárki, miért is bízza a pénzét például egy önkéntes nyugdíjpénztárra, hiszen ezeket az intézményeket is ugyanazok a pénzügyi társaságok gründolták, mint a magánkasszákat, ugyanazon a „nyugdíjtőzsdén” fektetik be a tagok pénzét, miközben a költségeik is körülbelül ugyanolyan magasak. További probléma, hogy az egyre csökkenő taglétszámú önkéntes kasszák ügyfelei már eddig sem „rendeltetésszerűen” használták fel a megtakarításaikat. Sokan csak azt nézik, mikor telik le a tíz év, és vehetik ki végre – akár magas adóterhek mellett is – a pénzüket, amelyet nyugdíjaskori megélhetésük helyett fogyasztásra költenek. Várhatóan sokaknál ugyanez a sors vár most az eredetileg szintén nyugdíjcélokra szánt magán-nyugdíjpénztári reálhozamokra.

Ezen a rövid távú szemléleten viszont sürgősen változtatni kellene, és abban, hogy az önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások széles körben elterjedjenek, a magán-nyugdíjpénztári rendszert most felszámoló kormánynak is aktívan szerepet kellene vállalnia. Ha sikerül rávenni a széles tömegeket időskori megélhetésük önkéntes megalapozására, azt valóban nevezhetjük majd „nyugdíjmentésnek”, ha viszont kudarcot vallunk ezen a téren, a csehekhez és a szlovákokhoz hasonlóan előbb-utóbb nekünk is ismét el kell gondolkoznunk azon, hogyan lehetne az öngondoskodást kötelezővé tenni.