Klímavédelem az érdekek hálójában

Aligha lehetett volna jobb helyszínt választani a ENSZ keretében folytatott klímatárgyalások tervezett lezárására, mint Koppenhágát. A decemberben oda érkező több ezer vendég ugyanis már a repülőből láthatja majd, mit jelent a gyakorlatban a környezetkímélő energiapolitika: a dán főváros környékén, a tengerben sorakozó több tucat szélturbina ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy mára az ország áramszükségletének egyötödét a szélenergiából fedezi.

 
Dánia kétségtelenül az élen jár az energiahatékonyság növelése terén, mégsem biztos, hogy az odaérkező küldöttek mindegyike meghatódik ettől. Az ellentétek ugyanis továbbra is igen élesek a fejlett és a fejlődő világ között a globális felmelegedés megakadályozásának módjáról – ez derült ki azon a hét végi konferencián, amelyet a lapunkat is partnerei között tudó, kommentárokat terjesztő Project Syndicate és a dán kormány szervezett, ugyancsak Koppenhágában. A közel 150 országból érkező több száz lapszerkesztő megtapasztalhatta, hogy a közös célok, a sürgető feladatok ellenére milyen nehéz összhangba hozni az egyes államok érdekeit, és milyen nehéz konkrét tettekre lefordítani a hangzatos nyilatkozatokat.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy azonnal cselekedni kell, ha ebben az évszázadban a kritikusnak tartott 2 Celsius-fok alatt akarjuk tartani a globális felmelegedést. Az ENSZ épp ezért indította útjára azt a tárgyalássorozatot, amelynek feladata, hogy decemberre sikerüljön megállapodni a kiotói egyezmény 2012-es lejárta utáni tennivalókról. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében, a zöldtechnológiák terjesztésében, az erdősítésben, az elszámoltathatóságban, a vállalások finanszírozásában azonban rendkívül nehéz megtalálni a közös nevezőt, ahogy azt a múlt pénteken végződött bangkoki forduló kudarca is jelezte.
Ilyen előzmények után talán nem volt véletlen a hét végi konferenciát megnyitó dán miniszterelnök bakija. Lars Lokke Rasmussen beszédében ugyanis a nemzeti érzelmek (emotions) csökkentéséről szólt a nemzeti kibocsátások (emissions) csökkentése helyett. Hiszen szinte az összes felszólaló beszédében javarészt a másik felet hibáztatta a tárgyalások megtorpanásáért. Így aztán származási helytől függően lehetett tapsolni Kofi Annannak, az ENSZ volt főtitkárának, aki a fejlett országok felelősségét hangsúlyozta, vagy az Európai Bizottság elnökének, aki az unió eddigi egyoldalú, 20 százalékos kibocsátáscsökkentési vállalását emelte ki. José Manuel Barrosónak abban viszont mindenképpen igaza volt, amikor a vacsorának helyet adó impozáns épületre utalva hiányolta az opera harmóniáját, és inkább a free jazzhez hasonlította a tárgyalásokat.

Hasonlóképpen vélekedett lapunk kérdésére Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem professzora. A Nobel-díjas közgazdász szerint – aki ugyancsak inkább általánosságban beszélt – a növekedés ösztönzése célravezetőbb stratégia, mert egyszerre növeli a jólétet, és mérsékli a deficitet. A válságban a legnagyobb kárt nem a pénzügyi szektor okozta buborékok kipukkadása jelenti, hanem a potenciális GDP-növekedési ráta csökkenése. Stiglitz szerint ugyanakkor óvatosnak kell lenni: nem minden adócsökkentés hasznos. Az Egyesült Államok a negatív példa arra, hogy az infrastruktúrára vagy az oktatásra fordított kiadások sokszor hatékonyabbak lennének. Arra a kérdésre, hogy az IMF vajon osztja-e az ő véleményét, a konferencián sztárként fogadott professzor annyit mondott: nos, néhányan igen.

A disszonancia utóbb többször megmutatkozott. A fejlődő, feltörekvő gazdaságok – India, Kína vagy a vízszintemelkedéstől leginkább veszélyeztetett Banglades – képviselői az ipari országokat okolták az üvegházhatású gázok felhalmozódásáért. Szerintük a fejlettek vállaljanak még nagyobb áldozatot, és ne az ő felzárkózásuk legyen az ára a katasztrofális folyamatok megfordításának. A gazdag államok ugyanakkor azzal érveltek, hogy a jövőbeni kibocsátásnövekedés nagy része már a fejlődőktől származik, ezért nekik is jogi kötelezettséget kell vállalniuk a visszafogásra. A patthelyzetre jellemző, hogy többen még a most asztalon lévő kvótakereskedelmi rendszer értelmét is kétségbe vonják, és helyette inkább a szén-dioxid-kibocsátás egységes megadóztatását javasolják, ez előnybe hozhatná a megújuló energiákat.

Mindettől függetlenül többen felhívták a figyelmet a kínálkozó üzleti lehetőségekre is. A szigeteléssel foglalkozó Rockwool társaság vezetője például elmondta: az új házak energiatakarékos építése 6-8 százalékkal növelheti ugyan az árat, de ez többszörösen megtérül, ráadásul munkahelyet teremt, jelentősen mérsékli az energiafüggőséget és a káros gázok kibocsátását is. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy Soros György épp itt jelentette be: a jövőben egymilliárd dollárt fektet a tiszta energiát fejlesztő cégekbe, berlini székhellyel pedig Klímapolitikai Intézetet hoz létre, amelyet tíz éven keresztül évi 10 millió dollárral támogat. Az üzletember döntése is jól mutatja a klímavédelem kettősségét: nemcsak sürgető kötelesség, de egyben busásan megtérülő befektetés is.

Hasonlóképpen vélekedett lapunk kérdésére Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem professzora. A Nobel-díjas közgazdász szerint – aki ugyancsak inkább általánosságban beszélt – a növekedés ösztönzése célravezetőbb stratégia, mert egyszerre növeli a jólétet, és mérsékli a deficitet. A válságban a legnagyobb kárt nem a pénzügyi szektor okozta buborékok kipukkadása jelenti, hanem a potenciális GDP-növekedési ráta csökkenése. Stiglitz szerint ugyanakkor óvatosnak kell lenni: nem minden adócsökkentés hasznos. Az Egyesült Államok a negatív példa arra, hogy az infrastruktúrára vagy az oktatásra fordított kiadások sokszor hatékonyabbak lennének. Arra a kérdésre, hogy az IMF vajon osztja-e az ő véleményét, a konferencián sztárként fogadott professzor annyit mondott: nos, néhányan igen. Kenneth Rogoff Joseph Stiglitz -->