Mérlegen a befektetők jogbiztonsága: bűn és bűnhődés

Önmagában a nagykövetek közös levele sem jelenti a befektetői megítélés feltétlen romlását, hiszen nyilván nem a képviselt országok összes magyarországi befektetőjének véleményét tükrözi, mégis erősen figyelmeztető jel. Látnunk kell ugyanis, hogy adott ország külső befektetői megítélése nagyrészt nem tényeken, hanem szubjektív tényezőkön alapul. Ez igaz a pénzügyi/hitelezői és a működőtőke-befektetések esetében egyaránt, ahogy ezt 2008 őszén is tapasztalhattuk. Akkor a szinte hisztérikus válsághangulatban az egyébként valóban aggasztó magyar adóssághelyzetet és pénzügyi kilátásokat egy külföldi bank számítási hibája miatt a reálisnál sokkal rosszabbnak értékelték, de éppen a pszichológiai tényezők és a magyar gazdaság joggal kritizált állapota miatt fel sem merült a befektetők körében, hogy ezek az adatok irreálisak.

A pécsi vízmű „visszafoglalása”, a frekvenciatender vagy az infrastruktúra-fejlesztések különböző közbeszerzési ügyei csak utalásszerűen jelennek meg a nagykövetek levelében. Az érdeksérelmet szenvedett külföldi befektetőknek ugyanis egyelőre nincsenek szilárd bizonyítékaik arról, hogy valóban jogellenesen jártak el velük szemben, és a meggyanúsított magyar hatóságok eddigi védekezése is tartalmazott több, valóban megfontolásra érdemes szempontot. A vízműügyben ilyen lehet a külföldi befektető állítólagos konfliktusa több más fogadó ország kormányzatával vagy jogrendszerével, a frekvenciatendernél pedig az egyébként komoly külföldi tényezők által támogatott vesztesek eredeti befizetési vállalásainak betartásáról folytak viták. A nagykövetek levelében nem említett területeken további lehetséges feszültségforrás az energiaszolgáltatók domináns jellegű piaci magatartása, amely megmutatkozik a nemzetközi összehasonlításban magas magyar energiaárakban is.

A GKI– Microsoft 2008-as versenyképességi jelentése szerint Magyarországon mind az ipari elektromos áram, mind az ipari gáz ára magasabb volt 2007-ben az osztrák, a cseh, a szlovén és a lengyel szintnél, és csak a szlovák és a román áramár haladta meg a magyart a környező országokra kiterjedő energiapiaci öszszehasonlításban.
Kezdjük az energiaszolgáltatókkal. Magyarországi piaci dominanciájuk nagyrészt azoknak a 90-es évek első felében, döntően 1995-ben kötött privatizációs szerződéseknek az eredménye, amelyek azokban a devizaínséges időkben valóban nagy bevételt hoztak a kormányzatnak. Csakhogy utólag már a privatizációs folyamat egyes főszereplői is – legalább szóban – elismerik, hogy ezeket a szerződéseket a piacszabályozási szempontok elhanyagolásával kötötték.

A „naiv” privatizáció azóta megbosszulta magát a domináns piaci pozíciók s velük kapcsolatban a szolgáltatóknak nagyon előnyös árképzési szabályok hosszú távú bebetonozásával. Ha ma bárki megkérdőjelezné Magyarországon az energiapiacok külföldi tulajdonú cégek számára igen előnyös szabályozását, akkor indokolt lehetne vele szemben az a vád, hogy fittyet hány a jogbiztonságra. Még akkor is, ha erkölcsi értelemben talán igaza is van. Csakhogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat kizárólag a jog szabályozza, a korábban rossz helyzetmegítélés alapján megkötött szerződésekért pedig nem felelős a magyar fél tájékozatlanságát legális keretek között kihasználó külföldi partner.


Az esetek nagy többségében persze a magyar oldalon sincs felelős, hiszen a másfél-két évtized előtti illetékes hivatalnokokat (közöttük: a szerződések aláíróit) egyénileg aligha lehetne kérdőre vonni. Nem is elsősorban az elévülés miatt, hanem azért, mert könnyedén hivatkozhatnak saját intézményük – természetesen pontosabb jogi tartalom nélküli – felelősségére önmaguk személyes felelőssége helyett.
Sajnos könnyen elképzelhető, hogy korábbi illúzióink, tudatlanságunk, akár felelőtlenségünk árát most sokkal később fizetjük meg azzal, hogy országos vagy helyi szempontból hátrányos szerződésekhez kell tartanunk magunkat. A külföldi befektetők saját érdekeikért aggódó magatartása, esetenként burkolt fenyegetőzése természetes dolog akkor, ha a jogbiztonság vitathatatlan elvéhez ragaszkodva éppen a nekik előnyös szerződéseket védik. Utólagos korrekciókra pedig sajnos csakis mindkét oldalon önkéntes megállapodás alapján lehet mód a nemzetközileg elfogadott játékszabályok szerint.
Magyarország tőke- és technológiahiányos ország, ezért nem mondhat le a külföldi működő tőkéről. Azokban a szektorokban sem, ahol hazai erőforrásokkal is versenybe lehet állítani jól működő piaci szereplőket (ilyen szektornak tekinthető például a műsor- vagy tágabb értelemben a tartalomszolgáltatás), mert a külföldi befektetők nem fogadnak el semmilyen diszkriminációt ágazatok között.

A befektetők persze megjelenhetnek részlegesen nyitott piacokon is. Az ilyen piacokat azonban kockázatosabbnak tartják, tehát olyan többletgaranciákat követelnek, amelyek végső soron ismét – akár csupán évekkel később – a fogadó fél korábban nem feltétlenül látható költségeit növelik.

Az említett esetekben is a korábban kötött rossz szerződéseink implicit költségeit fizetjük. Emiatt persze berzenkedhetünk (jobb, ha csak magunkban), de tudomásul kell vennünk, hogy a mostanában elkövetett gazdaságpolitikai hibáinkért később megint jóval magasabb árat fizethetünk, mint ahogy azt jelenleg el tudjuk képzelni. Mivel ma már csak alig folyik privatizáció Magyarországon, a hosszabb távra szóló mai hibáinkat más területeken kell keresnünk. Például az elmúlt évek költségvetési politikájában.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár