Támadják a jegybankokat, de nem mindegy, miért

A jegybanki függetlenség mellett azt szokták felhozni, hogy a magasabb infláció legfeljebb rövid távon képes emelni a gazdasági növekedést, hosszabb távon nem. Ha ez így van, célszerű kiiktatni ezt a lehetőséget a gazdaságélénkítés eszköztárából, és független technokratákra bízni a monetáris politikát, akik az inflációs célkövetés rendszerében őrködnek az alacsony áremelkedés felett, és lehorgonyozzák a várakozásokat.

Amióta léteznek független jegybankok, a kormányok folyamatosan próbálják befolyásolni azokat rövid távú politikai előnyökért. Az utóbbi néhány hónapban azonban látványosan megszaporodtak az ilyen típusú hírek szerte a világon. Csak néhány idei példa. Cristina Fernandez argentin elnök jogilag vitatható módon mentette fel a központi bank elnökét, amiért az megtagadta a devizatartalékok felhasználását. Az új vezető nyilvánosan vállalta, hogy együttműködik a gazdasági miniszterrel. Venezuelában úgy módosították a törvényt, hogy a jegybank a felesleges tartalékok felhasználásával aktívan vegyen részt a kormányzati projektek finanszírozásában, a pénzügyminiszter pedig beül a központi bank igazgatótanácsába. Dél-Afrikában a pénzügyminiszter jelentette be, hogy a jegybank – amely egyébként magán-részvénytársaságként működik, de megszaporodtak az államosítására vonatkozó felhívások – a jövőben „ideiglenesen eltérhet” 3-6 százalékos inflációs céljától a növekedés ösztönzésére. A mexikói jegybankelnök szorosabb együttműködést ígért a kormánnyal. Dél-Koreában a pénzügyminiszter helyettese ezentúl részt vesz a monetáris tanács kamatdöntő ülésein, hogy elmondja a kormány álláspontját. Lengyelországban az áprilisi repülőgép-szerencsétlenségben az államfővel együtt elhunyt jegybankelnök a nyereség egy részének átengedését tagadta meg a kormánytól, amely utóbb visszakozott. Magyarországon is gazdag hagyománya van a hasonló konfliktusoknak (ld. keretes írásunkat).

Ezekre a kísérletekre általában idegesen reagálnak a kötvénybefektetők, hiszen az infláció politikai célú felpörgetése veszteséget okozna számukra. A mostani válság ugyanakkor alaposan átfestette ezt a képet, miután a világ vezető jegybankjai is új kihívásokkal találták szemben magukat. Az egyik friss tapasztalat, hogy a globalizáció nyomán – többek között az olcsó ázsiai import árleszorító hatása következtében – a hagyományosan értelmezett inflációs célkövetés módszere kudarcot vallott: a túl laza monetáris politika eszközbuborékok kialakulásához vezetett, amelyek súlyosan veszélyeztették a pénzügyi stabilitást. Márpedig ennek fenntartása a jegybankok másik kiemelt feladata.
A másik új fejlemény, hogy a jegybankok soha nem látott mértékben kényszerültek bevetni nem hagyományos eszközöket a pénzügyi összeomlás elkerülésére. Erre egyrészt a kamatcsökkentések lehetőségének gyors kimerülése miatt kényszerültek (ezért javasolta a közelmúltban Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza az inflációs célok emelését). Másrészt egyes nagy pénzintézmények összeomlása olyan rendszerszintű kockázatot jelentett, hogy a jegybankok a rossz eszközök átvállalásával siettek a segítségükre. Amerikában a Bear Stearns befektetési bank megmentését tekintik mérföldkőnek ebből a szempontból, de a másodlagos állampapír-vásárlásoktól eddig mereven elzárkózó Európai Központi Bank is feladta álláspontját a görög válság nyomán, és a napokban maga is beszállt a kormányok finanszírozásába.
Ilyen előzmények után joggal vetődhet fel az aggály, hogy ha a jegybankok képtelenek megfelelni feladatuknak, ráadásul átmerészkednek a politika területére – hiszen az egyes jövedelemtulajdonosok közötti újraelosztás klasszikus kormányzati feladat –, akkor mi szükség a függetlenség megtartására? Miért bízzuk a monetáris politikát sehol meg nem választott, senkinek felelősséggel nem tartozó technokratákra?
A kérdés érthető, mégsem kellene a fürdővízzel a gyermeket is kiönteni. Ami az eszközbuborékok figyelését illeti, ott több megoldás is létezik. Figyelembe veheti a jegybank is ezeket a kockázatokat, de az utóbbi időben többen felvetették azt is, hogy a kormányok jobban tudnák menedzselni ezt a területet. Például úgy, hogy az ingatlanokra kivetett adó mértékét vagy az adminisztratív korlátokat (például a minimális hitelönrész szintje) a piaci konjunktúra szerint változtatja.
Ami pedig az úgynevezett kvantitatív monetáris enyhítést illeti – tehát amikor a kamatpolitika hatástalansága miatt a jegybank különböző értékpapírok vásárlásával pumpál likviditást a rendszerbe –, arra normál időkben egyébként sincs szükség. Válság esetén ugyanakkor kifejezetten hasznos, ha a kötöttségek és felhatalmazások miatt eleve lassú kormányok helyett az azonnal bevethető jegybankok rendelkezésre állnak a mentéshez. Ennek mikéntjére persze világos törvényi szabályozást kellene alkotni.
Mindezek alapján kár lenne hirtelen sutba dobni a jegybankok függetlenségének több évtizedes vívmányát, hiszen békeidőben bizonyítottan jó szolgálatot tesznek az infláció lehorgonyzásával. A válságok kialakulásának és kezelésének a tapasztalatait ugyanakkor a szabályozásnak is követnie kell. A beavatkozásnak viszont csak ez utóbbi lehet az indoka, a rövid távú kormányzati haszonszerzés nem.

Ciklusát nem tölthette ki, a jegybanktörvény módosításával új elnököt nevezett ki Antall József, hírek szerint a Demokratikus Charta aláírása miatt

Bod Péter Ákos (1991–94)

Mandátumát nem tölthette ki, Horn Gyula nyomására lemondott

Surányi György (1995–2001)

Kitöltötte mandátumát, de folyamatos politikai támadások érték az Orbán-kormánytól az MNB bécsi leánybankjának vesztesége miatt

Járai Zsigmond (2001–07)

Kitöltötte mandátumát, de folyamatos konfliktusa volt a szocialista kormányokkal. 2005-ben a Gyurcsány-kormány törvénymódosítással 4 fővel, 13 tagúra bővítette a monetáris tanácsot

Simor András (2007–)

Súrlódásai már a Gyurcsány-kormánnyal is voltak, ciprusi megtakarításairól 2009 márciusában írt a Népszava. A Fidesz emiatt és a monetáris politika miatt támadja

Ciklusát nem tölthette ki, a jegybanktörvény módosításával új elnököt nevezett ki Antall József, hírek szerint a Demokratikus Charta aláírása miatt

Bod Péter Ákos (1991–94)

Mandátumát nem tölthette ki, Horn Gyula nyomására lemondott

Surányi György (1995–2001)

Kitöltötte mandátumát, de folyamatos politikai támadások érték az Orbán-kormánytól az MNB bécsi leánybankjának vesztesége miatt

Járai Zsigmond (2001–07)

Kitöltötte mandátumát, de folyamatos konfliktusa volt a szocialista kormányokkal. 2005-ben a Gyurcsány-kormány törvénymódosítással 4 fővel, 13 tagúra bővítette a monetáris tanácsot

Simor András (2007–)

Súrlódásai már a Gyurcsány-kormánnyal is voltak, ciprusi megtakarításairól 2009 márciusában írt a Népszava. A Fidesz emiatt és a monetáris politika miatt támadja Gaál Csaba -->