Elég a szoftkorrupt rendszerből - interjú a Rezidens Szövetség elnökével

– Alig egy éve, hogy a Rezidensszövetség nyíltan harcba szállt a hálapénz ellen, és az új egészségügyi államtitkár máris a paraszolvencia megszűntetését nevezi a legfontosabb feladatának.
– Ez nagyon megtisztelő, mert ezek szerint fel tudtuk hívni a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Arra, hogy fel kell számolni ezt a torz rendszert, ami nem csak az orvos-beteg kapcsolatot mérgezi meg, de jelentős mértékben hozzájárul az orvosok külföldre távozásához is, márpedig jelenleg a szakemberhiány a leggyengébb láncszem.

– A személyes tapasztalatai is megerősítik a hálapénzzel kapcsolatos felméréseket?
– Már a rezidensségem első hónapjaiban nyilvánvalóvá vált, melyek a legnagyobb problémák a paraszolvenciával. Ha kedves voltam a beteggel, néha azt éreztem, hogy azt gondolja, csak a pénzért teszem. Ha adtak, nem tudtam, mit várnak el érte. Konkrétan emlékszem egy epeműtéten átesett betegre, akit én operáltam. Már a zárójelentését készítették az osztályirodán, amikor arra mentem. Láttam, hogy szörnyű zavarban van, szinte köszönés nélkül, szemlesütve távozott, szégyellte magát, mert nem tudott hálapénzt adni. Az én tapasztalataim is ugyanazok, mint a kollégáké: a hálapénz kiszolgáltatottá teszi, megalázza, állandó bizonytalanságban tartja a beteget és az orvost is.

– Évtizedekig mégsem zavarta a doktorokat.
– Szerintem zavarta őket. Azért is kezdtünk bele ekkora vehemenciával a hálapénz-kampányba, mert úgy éreztük, az orvostársadalomban is megvan már az a kritikus tömeg, akinek elege van ebből a szoftkorrupt szisztémából. Mert még az is, aki akár milliókat kap így, megkereshetné ezt akár legálisan is.

– Ahhoz az eddiginél lényegesen nagyobb béremelés kellene.
– Ha valóban eltökélt a kormány abban, hogy felszámolja a hálapénz-rendszert, ahhoz először rendeznie kell a béreket. Ehhez egyrészt muszáj a jelenleginél legalább egy, de inkább két százalékkal többet költeni az egészségügyre a GDP-ből, mert Magyarország, bármit is mondanak, ezt elbírja. Most mintha mesterségesen butítanák le az egészségügyet, hogy igazolhatóak legyenek későbbi intézkedések. Tisztességesen megfizetett és pozitívan motivált orvosokkal sokat spórolhatna az egészségügy, mert most egyáltalán nem vagyunk abban érdekeltek, hogy figyeljünk a hatékonyságra. Ha nem lesz béremelés, hiába alakítjuk át pár év alatt a rendszert, nem lesz orvos, aki dolgozzon benne.

– Mégis, mennyi az a pénz, amiről beszélünk?
– Nettó 275-300 ezer forint az alapbér, amit egy kezdő orvosnak, 450 ezer, amit egy szakorvosnak és 550 ezer forint, amit egy főorvosnak legalább havonta fizetni kell. Ehhez kell még hozzátenni azokat a plusz összegeket, amelyeket megkereshet az, aki ambiciózus, több szakvizsgát szerez, oktat, kutat, éjszakáját-hétvégéjét beáldozva ügyel. Ezt azonban nem csak a központi források növeléséből képzeljük el, hanem például a saját orvosválasztás legálissá tételével.

– Ez pontosan mit jelentene?
– Több módja is van. A legjobb az lenne, ha felállna egy szakértői csoport, aki kidolgozna több verziót, ezt megvitatnánk a szakmával, és a legjobba(ka)t modelleznénk. De a lényeg az, hogy olyan rendszert alakítsunk ki, a befizetett járulék fejében mindenkinek biztosítsuk a gyógyulást, ám aki extra szolgáltatást szeretne, az legálisan meg tudja venni. Annak például, akinek nem felel meg az a kórház, illetve orvos, ahová tartozik, fizethessen jogszerűen meghatározott összeget azért, hogy az operálja, akiben megbízik. A valódi saját orvosválasztáshoz átláthatóvá kell tenni az intézmények működését, nyilvánossá tenni olyan mutatókat, amelyek a betegek számára is eligazodást jelentenek arról, melyik intézményben, melyik orvos, milyen hatékonysággal, eredményességgel dolgozik. A betegek most azért sem bíznak meg az egészségügyi rendszerben, mert nem látják, hogyan működik. Tulajdonképpen nem másról van szó, mint azoknak a pénzeknek a kifehérítéséről, amelyek most szürkén kerülnek az egészségügybe, de fontos hangsúlyozni, hogy nem a hálapénz legalizálásáról van szó. A központi források növelésével és például a saját orvosválasztással már megteremthetnénk egy kiszámítható orvosi életpálya alapját. Világosan kell látni, hogy Magyarországnak nem a gazdasági teljesítőképességéhez mérten, hanem a fölött kell megfizetnie az orvosokat, ha nem akarjuk, hogy néhány év múlva ne legyen, aki ellássa a betegeket.

– Valaki erre azt mondta, hogy a Rezidensszövetség pánikot kelt.
– Neki is azt mondtam, hogy a mi célunk nem a pánikkeltés, hiszen mindig konstruktív javaslatokkal állunk elő, de vak, aki nem látja, mekkora a baj. A bérezés, amely miatt olyan nagy a létszámhiány, hogy mindenféle munkaidő-direktívát megszegve tudjuk csak életben tartani a kórházakat, csak az egyik probléma. A másik az egészségügy általános alulfinanszírozottsága. Emiatt kell például egy műtét során háromszor gumikesztyűt cserélnem, mert állandóan elszakad az olcsó kesztyű, vagy, izzadva kell egy több órás műtétet végigcsinálni, mert spórolásból nem kapcsoljuk be a légkondit. Ezek azok a munkakörülmények, amelyek riasztóbbak a frissen végzettek számára, mint az alacsony bérek. Ameddig orvosként mindehhez asszisztálunk, nem várhatjuk el, hogy a politika ráébredjen: ez nagyon nincsen rendben. Joggal hihetik úgy, hogy így is, ennyiből is működik a rendszer, pedig nem.