Önmagát hozta nehéz helyzetbe a kormány

– Miért nem kezdeményezte a március végén lejárt kutatási igazgatói állásának meghosszabbítását?

– Úgy éreztem, az a munka, amelyet a Századvég Gazdaságkutatónál végeztünk, nem hasznosult eléggé. Hiába mondták ránk, hogy kormányközeli intézet vagyunk, ennek semmilyen előnyét nem éreztük, sokkal inkább a hátrányát, soha semmilyen kormányzati fórumról nem kérdeztek meg minket szakmai szempontokról egy döntéssel kapcsolatban sem. Ezért kényszerültem arra, hogy a sajtóban mondjam el a véleményemet és kritikai megjegyzéseimet a kormány intézkedéseiről, ami viszont komoly indulatokat kavart.

– A kormányszerveknél is hasonló zajlik, ott sem érvényesülnek az alulról jövő kezdeményezések? Erre vezethető vissza például az erőteljes központosítás és a független intézmények (például a jegybank) hatáskörének megnyirbálása?

– A független intézmények mozgásterének szűkítése általában nem szolgálja a társadalom érdekeit, mivel ezek tudnak figyelmeztető jeleket küldeni. Én a Költségvetési Tanácsot emelném ki ebből a körből, amelynek felszámolása nem volt jó lépés, hasznos háttértanulmányokat készített az intézmény, amelyek most nem születhetnek meg. Ha működött volna még a tanács háttérstábja, akkor például valószínűleg nem februárban szembesült volna a kormányzat azzal, micsoda feszültségek adódnak az új szja-szabályok bevezetéséből, mennyi embert érint az hátrányosan. A monetáris tanácsra viszont nem tenyerelt rá olyan látványosan a politika, habár a kinevezett tagok monetáris politikai háttere engem nem győzött meg. Nem találtam ugyanis a témában tőlük egyetlen tudományos értékű publikációt sem.

– Mint volt KSH-elnöktől kérdezem, mit szól ahhoz a minapi esethez, amikor a hivatal a munkaügyi adatokat fél napon belül visszahívta, és csak másnap adta ki a helyes adatokat.

– Nem hinném, hogy e mögött a politika állt volna. A lényegi adatokat, mint a munkanélküliségi ráta, egyébként sem érintette a revízió. Ha egy hivatal hibázik, az a legjobb, amit tehet, hogy beismeri és korrigálja, ha presztízsből elkezdte volna védeni az adatokat, csak rosszabbul jöhetett volna ki az ügyből.

– Akkor a hivatal munkája egyébként teljesen rendben lévő az ön távozása óta is?

– Mára valószínűleg igen, de azért ne felejtsük el, hogy az államháztartási adatokkal kapcsolatban nem állt mindig a helyzet magaslatán a KSH. Kiderült, hogy engedett a kormány nyomásának az adatok Eurostat felé történő közlésekor, és utólag ebből fakadóan jelentős korrekciókra kényszerült. Ezt a gyakorlatot most nem érzékelem. A legnagyobb kihívás azonban az, hogy a régi adatgyűjtési módszereket a mai kor igényeihez igazítsák, és megállítsák az egyre rosszabb adatközlési hajlandóságból adódó minőségromlást. A megyei rendszer felszámolása ebből a szempontból nem volt egy jó lépés, mert annak segítségével lehetőség volt a közvetlenebb kapcsolattartásra az adatszolgáltatókkal. A regionális rendszer erre csak nagyon korlátozottan képes.

– Az idei büdzsét erőteljesen kritizálta különböző fórumokon. A Széll Kálmán-terv változtatott a megítélésén?

– A terv előtti gazdaságpolitika az adócsökkentésre épített, a személyi jövedelemadó és a társasági adó csökkentésére mint csodafegyverre tekintett a kormány. Ebből adódóan 4-6 százalékos GDP-növekedést vártak, amelyre a különadók későbbi kivezetését is alapozták. Ehhez jönne még a foglalkoztatásban várt gyors bővülés is. A három célt azonban lehetetlen pótlólagos külső forrás nélkül elérni. Ennek beismeréseként tekintem a Széll Kálmán-tervet. Nagy valószínűséggel a 16 százalékos egykulcsos adó nem növeli olyan mértékben a keresletet, mint várják. Az ugyanis csak a felső jövedelmi kategóriákat érinti egyértelműen pozitívan, ezek viszont vagy megtakarítják a többletpénzeket, vagy importcikkekre költik, ami szintén nem javítja a magyar gazdaság helyzetét.

– És a foglalkoztatáspolitikára van hatása az új adórendszernek?

– Eleve a jobban képzett rétegek profitálnak belőle inkább, ezen a téren azonban eddig sem volt lemaradásunk, ami a foglalkoztatást illeti. A gond az alacsony képzettségű, idősebb korosztály tekintetében van, amit a mostani adórendszer nem kezel. A versenyképességet amúgy sem lehet hosszú távon adókkal növelni. Ha megnézzük az élenjáró országokat, mint Dánia vagy Svédország, nem az alacsony adókulcsok ugranak be, sőt, annak éppen az ellenkezője.

– Írországban egy ideig jól működött ez a szisztéma.

– Igen, de most meg is nézhetjük, mi lett az eredménye a kölcsönbe kapott jóléti rendszerüknek. Sokkal inkább követendő példának tartom Finnországot, ahol az innovációban és az oktatási rendszer átalakításában vállalt nagy szerepet az állam. Ezzel szemben nálunk különadókkal riasztják el a befektetőket.

– Ezek szerint ön is rossznak tartja a válságadókat?

– Amellett, hogy nem gondolták rendesen végig a következményeit, még rosszul is menedzselték a bevezetésüket. Az elfogadható magyarázat volt, hogy a tavalyi büdzsét még rossz alapokra tervezték, ezért volt szükség a különterhekre. De az idei költségvetést már a mostani kormány állította össze, így erre már nem hivatkozhatnak. A strukturális reformokra viszont nem különítettek el forrásokat, holott eleve úgy kellett volna tervezni, hogy ezekre legyen pénz. A reformokkal egyébként is elkésett a kabinet, már tavaly őszre le kellett volna folytatni a társadalmi vitákat, mert az eredmények lassan fognak jönni.

– És lesz társadalmi vita?

– Ígérték, de legutóbb ezen a címen például csak kérdőíveket küldött ki a kormány. Azzal azonban, hogy nem kezdtek bele rögtön, megnehezítették a saját dolgukat is, mivel az időn kívül népszerűséget is veszítettek. Ha már ez évre kész tervekkel érkeztek volna, ahelyett, hogy pluszbevételekben reménykednek, akkor nem kellett volna 250 milliárd forintos zárolással indítani. Utóbbi eredményeként például az ország vezető egyetemein hiányzik egy-két havi bér, ahelyett hogy a kevésbé hatékony felsőoktatási intézményeket kezdték volna bezárni.

– Ilyen körülmények között is rossz ötletnek tartja, hogy távol maradunk az euró plusz paktumtól, amely az európai költségvetési politikák összehangolását célozza?

– A távolmaradásnak lehetnek rövid távú előnyei, de hoszszabb távon kár ettől remélni a versenyképességet. Amellett, hogy nem tudjuk érvényesíteni érdekeinket a harmonizáció során, a feketegazdaság és az offshore vállalkozók elleni küzdelem is nehezebb lesz számunkra. A befektetők szemében a második fokozatú Európához fogunk tartozni. Nem érdemes példaként felhozni a szintén kimaradó Svédországot és Nagy-Britanniát, mert azok erős gazdaságok, stabil saját valutával.

– De így tudunk megfelelő előnyöket biztosítani a multinacionális cégek számára, ez nem megfelelő indok?

– Önmagában az nem perspektíva, hogy idejönnek az alacsonyabb adókulcsok miatt például újabb gumigyárak vagy más környezetszennyező üzemek, és ne felejtsük el, hogy ezeknél a nagyvállalatoknál csak döntés kérdése, hol és mekkora profitot mutatnak ki. Ha emellett nem biztosított a technológiatranszfer, azaz a hazai beszállítók térnyerése és technikai szintjének javulása, akkor megrekedünk a mostani duális gazdaságszerkezetnél. Jóban kell lenni a nemzetközi cégekkel, de az alacsony nyereségadónál fontosabb, hogy a stabilitást és kiszámíthatóságot biztosítsuk számukra. Tanulnunk kell a lezajlott válságból, amikor ezek a cégek itt vették vissza legjobban a termelésüket, ezért is bizonyult a gazdaságunk igen sebezhetőnek.

– Akkor a szabad versenyt kellene csak biztosítani, és ezzel el is végeztük a dolgunkat?

– Nem, a piaci szelekció elve mindig a nagy, tőkeerős szereplőknek kedvez, számunkra viszont a kis- és középvállalkozások megerősítése a cél. Mindenhol, ahol sikeres felzárkózás ment végbe, az állam védőernyőt biztosított és támogatást adott a hazai szereplőknek. Természetesen nagy ennek is a kockázata, mert nem lehet tudni előre, pontosan melyik támogatás fog célba érni, és annak is fennáll a veszélye, hogy elkényelmesítjük ezáltal a fejleszteni kívánt cégeket.

– És ezzel létrejönne az egymillió új munkahely?

– Ez sem ilyen egyszerű. Ha most varázsütésre rendelkezésre is állna ennyi új álláshely, képtelenek lennénk azokat megfelelő képességű és képzettségű szakemberrel feltölteni. Akik jelenleg munka nélkül vannak, jó részük még betanított munkásként sem állná meg a helyét. Ha valaki mondjuk négy-öt évig nem dolgozik, az nem képes egyből viszszaállni a munkába. Erre lenne jó például a mezőgazdaság felfuttatása. Egyébként sem ártana, ha a mi adottságainkkal legalább önellátók lennénk élelmiszerből.

– Sokan azt mondják, ez összeegyeztethetetlen a modernizációval és termelékenységbővüléssel.

– Azok elfelejtik, hogy így is, úgy is el kell tartani az itt élő tízmillió embert. Mindaddig érdemes őket bevonni a termelésbe, amíg ez társadalmilag hasznosnak bizonyul és a társadalmi költségeket csökkenteni lehet ezáltal. Végső soron a bérterhek is azért magasak, mert túl sok az eltartott, akiknek szociális juttatást kell fizetni. Csak remélni lehet, hogy sikerül a következő években kitörni ebből az ördögi körből.

1992 és 1994 között a Miniszterelnöki Hivatal kormány-főtanácsadója, 1997-től 2003-ig a Központi Statisztikai Hivatal elnöke volt.

Elnöksége alatt és azt követően is több hazai egyetemen tanított közgazdaságtant és gazdaságpolitikát, köztük a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Budapesti Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetemen, illetve a Pécsi Tudományegyetemen.

A 2010-ben alapított Századvég Gazdaságkutató Intézet kutatási igazgatója volt ez év márciusáig.

1992 és 1994 között a Miniszterelnöki Hivatal kormány-főtanácsadója, 1997-től 2003-ig a Központi Statisztikai Hivatal elnöke volt.

Elnöksége alatt és azt követően is több hazai egyetemen tanított közgazdaságtant és gazdaságpolitikát, köztük a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Budapesti Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetemen, illetve a Pécsi Tudományegyetemen.

A 2010-ben alapított Századvég Gazdaságkutató Intézet kutatási igazgatója volt ez év márciusáig. -->