Iszlamista terrorizmus vagy fiatalok lázadása?

Európa csalódottsággal és félelemmel vette tudomásul, hogy állampolgárai közül több ezren csatlakoztak az Iszlám Államhoz. 2016 közepén, amikor kontinensünket újabb támadássorozat rázta meg, hangsúlyosan merül fel a kérdés: miért válnak európai fiatalok dzsihadistákká? A jelenséggel való őszinte, előítéletek nélküli szembenézés nagyon fontos, mert a jó válaszok azonosítása nélkül nem tudjuk hatékonyan felvenni a harcot az Iszlám Állammal – hiszen addig nem is tudjuk pontosan, hogy kik ellen harcolunk.

Miközben a legtöbben iszlamista terrorizmusról beszélnek, és a vallás szerepét hangsúlyozzák az Iszlám Állam hálózatához való csatlakozók motivációjaként, a hatósági nyomozások és kutatások eltérő képet mutatnak a jelenségről. A rokonokkal és ismerősökkel (vagy akár a Szíriába kiutazott, azóta hazatért „dzsihadistákkal”) készült interjúk nem vallási fanatikusokról vagy muszlim szélsőségesekről számolnak be, hanem csalódott fiatalokról, pitiáner, de erőszakra hajlamos bűnözőkről vagy éppen csendes, beilleszkedési problémákkal küzdő tinédzserekről. A radikalizáció az esetek mindössze 1-2 százalékában történik mecsetekben, legnagyobbrészt inkább az interneten, személyes kapcsolatokon keresztül vagy az elítéltek között, a börtönökben zajlik le.

A legfrissebb kutatások alapján két csoportra osztják az Iszlám Állam európai „katonáit”. Az elsőbe tartoznak a külvárosokban működő utcai bandák tagjai, akik korábban kábítószerhez kapcsolódó vagy erőszakos piti bűncselekményeket hajtottak végre. Számukra az Iszlám Állam egy hatalmas utcai banda, amelyik az általuk ellenségesnek és elutasítónak tekintett társadalmi és politikai rendszer ellen lép fel. Általában ismerősök, rokonok által kerülnek kapcsolatba a terrorszervezettel, sokan nem is rendelkeznek semmiféle iszlamista háttérrel, csupán a helyi közösségük csoportdinamikája miatt válnak dzsihadistákká.

Míg az első csoportba tartozók viselkedésére a hatóságok és környezetükben élők felfigyelhetnek az Iszlám Államhoz való csatlakozás előtt, a második kategóriára ez nem igaz. Náluk nem lelhető fel erőszakos múlt, nem büntetett előéletűek, sokkal inkább magánéleti és érzelmi problémákkal küszködnek. Ezekre a csendes, visszahúzódó fiatalokra (gyakran tinédzserekre) senki sem figyel fel az Iszlám Államhoz való csatlakozás előtt, helyi közösségeikbe nem tudnak beilleszkedni, és gyakran úgy érzik, hogy családjuk, szüleik nem értik meg őket. Életüket haszontalannak tartják, és nincsenek példaképeik a környezetükben. Számukra az Iszlám Állam egy közösséget jelent, amelyben, ha jól dolgoznak, elfogadják őket, és fontosnak tartják a munkájukat. A dzsihadisták és terroristák sztárként jelennek meg előttük: a fiúk rájuk akarnak hasonlítani, a lányok pedig velük akarnak lenni.

Az iszlám szerepe mindkét csoport esetén megkérdőjelezhető fontosságú. Lehet, hogy sokan közülük muszlimok, de nem részei aktívan a közösségnek, a beszámolók szerint pedig nem a vallás volt az első számú motivációjuk. Sokan közülük áttértek, legnagyobb részük azonban második (és nem első vagy harmadik) generációs bevándorló: ők azok, akik sem a szüleik kultúrájához, sem a többségi társadaloméhoz nem tudtak teljesen csatlakozni, ezért érzik magukat meg nem értettnek. Kulturálisan általában nem különböznek érdemben a nyugati fiataloktól, beszélik hazájuk nyelvét, és nem rendelkeznek számottevő iszlamista műveltséggel. A vallás nem a radikalizáció első lépéseinél jelenik meg, ha megjelenik egyáltalán, sokkal inkább közös nyelvet jelent, módot arra, hogy a fiatalok kifejezzék a társadalommal kapcsolatos frusztrációikat és ellenérzéseiket.

Ezek a megfigyelések nagyon fontosak a terrorizmuselhárítás és a -megelőzés szempontjából. A konfliktus nem a nyugat és kelet, euró­paiak és arabok, muszlimok és „hitetlenek” között húzódik, hanem nagyrészt a társadalom és a marginalizálódott, frusztrált fiatalok között. Vannak persze a fenti sémákba nem illeszthető, vallási fanatikusok is az Iszlám Állam európai hálózatában, de nagyon nagy többségük nem ebbe a kategóriába tartozik. Oliver Roy, a firenzei European University Institute kutatójának szavaival élve: nem az iszlám radikalizálódott Európában, hanem a radikalizmus iszlamizálódott.

Mindebből két fontos következtetést vonhatunk le a gyakorlatban. Egyrészről Európa radikalizálható fiataljainak problémája független az Iszlám Állam vagy az al-Kaida tevékenységétől. A két szervezet legyőzése, a Közel-Kelet stabilizálása nem fogja egy csapásra megoldani kontinensünk szociális kihívásait. Az említett csoportok tagjainak mindegy, hogy hogyan hívják a hálózat vezetőjét: ahogy az elmúlt évtizedben Oszama bin Ladenhez, úgy ma Abu Bakr al-Bagdadihoz, holnap pedig a következő dzsihadista „sztárhoz” fognak csatlakozni.

Másrészről, ugyan elvitathatatlan a terrorista és egyéb súlyos bűncselekmények elkövetői esetén a jogos büntetés igénye, a Szíriából hazatérő európaiakkal és az Iszlám Állam hálózatával kapcsolatban álló fiatalokkal nem feltétlenül a szigorú és kemény fellépés a legcélravezetőbb megoldás. A börtönökben ugyanis a különböző terrorista hálózatok jelen vannak, toboroznak, számukra épp az ilyen fiatalok jelentik az ideális alanyt a további radikalizációra. Ha rácsok mögé zárjuk ezeket a beilleszkedési problémával küzdő embereket, azzal gyakorlatilag az Iszlám Államot segítjük, ha viszont az állam hatékony szociális- és oktatáspolitikával megteremti számukra a társadalomba való visszailleszkedés esélyét, azzal csak példát mutatunk a többieknek is, hogy van remény a visszatérésre.

Ezt a fellépést nem magasztos elvekre hivatkozó emberi jogi aktivisták javasolják, hanem tudományos eredményeket használó terrorizmussal foglalkozó szakértők. Saját biztonságunk érdekében fontos, hogy helyesen azonosítsuk a probléma gyökereit, és azokra megfelelő válaszokat adjunk. Ennek hiányában csak újratermeljük saját problémáinkat, amelyekkel így még évtizedeken keresztül küzdenünk kell.