Árral szemben úszhat a második Orbán-kormány

Idesorolhatjuk tulajdonképpen már a 90-es évek közepének privatizációs hullámát is, amely akkor sikertörténetnek látszott, mára viszont az óvatosabb rendszerváltó országok stratégiája tűnik helyesebbnek. A 2000-es évek elején aztán nem sikerült másokkal együtt felszállnunk a világgazdasági fellendülés vonatára, ehelyett eltékozoltuk versenyelőnyünket. Majd a pénzügyi válság nyomán jött a kényszerű megszorítás, amely másokénál nagyobb recessziót idézett elő. Most mintha hasonló történet előtt állnánk.

Miközben egész Európa retteg a görög válság súlyos következményeitől, a leendő kormány adócsökkentésre készül. Újsághírek szerint akár a GDP egy százalékával is mérsékelné a terheket júliustól, hogy betartsa választási ígéretét. A terv azonban több sebből vérzik.

Először is szembetűnő az előkészítetlenség. A nagyobb átalakításokhoz természetesen idő kell, de az azonnali intézkedéseket – ha már a választások előtt nem ismerhettük meg azokat – illene előhúzni az asztalfiókból. Az állítólag még mindig versengő adókoncepciók azonban olyannyira eltérő felfogásúak, hogy a kétkedés indokolt.

Azután ki finanszírozná mindezt? Érdemi növekedést egy ilyen lépés az idén már nem gerjesztene. Kiadási ellentételezésről pedig nincs hír, annál több az egyes érdekcsoportok benyújtott számláiról. Az Európai Uniót és a Nemzetközi Valutaalapot – amelyekkel idő sem lenne már nyárig megállapodni – bizonyára nehéz meggyőzni, hogy ezek azok a reformok, amelyekért az eddigi fegyelmezett gazdálkodást érdemes lenne lazítani. E nélkül viszont a piaci finanszírozás tovább drágulhat (nem beszélve a jegybankelnök elleni felesleges támadás hatásáról)

Ebből a szempontból a görög válság még jól is jöhet: okot és ürügyet szolgáltathat a meggondolatlan lépések elkerülésére.