Egy megyényi potyautas a társadalombiztosításban

Az egyik dolog ugyanis, amire ehhez a társadalombiztosítási rendszerhez szükség van, az a szolidaritás, mégpedig két irányban: horizontálisan szegények és gazdagok, vertikálisan pedig az egyes generációk között. A másik, hogy kivétel nélkül mindenki, aki dolgozik, egy célhoz kötött adót – járulékot – fizessen. Amint akár a szolidaritás, akár a járulékfizetési fegyelem tartósan meginog, az egész szisztéma fundamentuma veszélybe kerül, ahogyan ez, akár beismerik, akár nem, ma Magyarországon (is) történik.

A nyugdíjrendszer összeomlását évek óta vizionálják a szakértők, és az sem titok már jó ideje, hogy az egészségügyet sem képes finanszírozni az állam pusztán a járulékbevételekből. Alig 3,9 millió járulékfizető egyszerűen nem ad össze annyit, ami 9,6 millió ember ellátásához kell.

Megoldás lehetne, hogy egyszerűen a bevételekhez igazítjuk a kiadásokat, és azt mondjuk: ennyi pénzből ezt és ezt tudjuk biztosítani, a többit mindenki fizesse ki saját zsebből. Azonban már a vizitdíj mint egyfajta co-payment bevezetése is akkora hullámokat vetett, hogy egy egész pártot lemosott a hazai politikai térképről. Nem csoda, hogy az ellátási csomag szűkítését politikai öngyilkosságnak tartják a szakértők.

Marad hát a B-verzió: minden fillért, amit csak lehet, be kell gyűjteni. Mert mégsincs rendjén, hogy még mindig vannak legalább négyszázezren ebben az alig tízmilliós országban, akik egyetlen fillér járulékot sem fizetnek. Nem tudjuk, hogy ez a megyényi embertömeg nem tud, vagy nem akar eleget tenni e kötelezettségének, azt viszont igen, hogy végre igazán a körmükre kellene nézni, mert milliárdokkal rövidítenek meg mindannyiunkat.